|
Görög
http://www.phil-inst.hu/uniworld/vt/valltort/2_5.h 2007.04.22. 17:50
1. A görög világ vallási kultúrája
Az európai kultúrán nevelkedett ember gondolkodásában, ha ókori vallási kultúráról, aprólékosan kidolgozott mitológiai rendszerrõl esik szó, szinte automatikusan a görög istenvilág képe bukkan fel, némi joggal persze, hiszen az istenek világának a görög gondolkodás által felépített társadalma valóban példaértékû, maga a vallási hagyomány pedig irodalmi emlékei révén mintaszerûen feldolgozott, dokumentált. Az õsidõk görög vallása egy harcos indoeurópai pásztornép kultúrájának kellékeit, elemeit vonultatja fel, isteneszméi pedig az indo-iráni világgal mutatnak határozott párhuzamot. A vallási képzetek középpontjában az istenek rokoni kapcsolatok által tagolt, erõsen emberléptékû társadalmának világa áll. Az égiek világa az 'Olümposz', amelynek hófödte csúcsán az antik polisz mintájára tagolt közösségben élnek a 'halhatatlanok'. Ennek a 'társadalomnak' az ura Zeusz, a villámlás és a mennydörgés ura, az istenek királya, aki hatalmát testvéreivel, Poszeidón tenger- és Hádész alvilágistennel osztja meg. Maguk az istenek, akik alá vannak vetve a sors, a végzet akaratának, egyetlen nagy családot alkotnak: esznek, isznak, szeretnek és ármánykodnak, szinte csak halhatatlanságuk révén különböznek az emberek társadalmától.
Ezek az istenek kivétel nélkül valamilyen tárgy, tevékenység vagy képesség urai: Héra, Zeusz felesége a családi otthon úrnõje, Démétér a föld termékenységének istenasszonya, Hermész az istenek hírnöke és a kereskedõk oltalmazója, Hephaisztosz pedig az égiek kovácsa. A fontosabb olümposzi istenek közül Arész hadisten, Athéné (Athén városának védistene) a tudás, Aphrodité pedig a szépség istenasszonya. A mitológiai hagyomány által arisztokratikus vonásokkal felruházott Apollón élet- és halálisten, a tiszta, szigorú erkölcs patrónusa, Dionûszosz, a szõlõ és a bor istene viszont az extatikus, kicsapongó népi vallásosság alakja. Artemisz a vadászat és az állati termékenység istennõje, Hesztia pedig a tûzhely, a családi otthon partónája. A görög hitvilágban vannak olyan istenek is, akik nem az olimposzi világban élnek: ilyen Aszklépiosz, az orvoslás, Pán, a szél és az erdõk ura vagy Niké gyõzelem-istennõ és Perszephoné, a vegetáció istennõje. A görög mitológia szerint az istenek és az istennõk halandókkal is nemzenek utódokat: az ilyen nászból származó félistenek sorában Héraklész, a mítikus hõs a legjelentõsebb. Jelentõs szerepet kapnak a görög mitológiai gondolkodásban a héroszok: olyan, az isteni képességeket az ember számára továbbadó lények õk, mint a tüzet az istenektõl elcsenõ és az embernek ajándékozó Prometheusz vagy a vétke miatt értelmetlen szenvedésre kárhoztatott Sziszüphosz, esetleg a legendás dalnok, Dionûszosz 'prófétája', Orpheusz.
A görög mitológia szerint az istenek Zeusz által uralt nemzedéke nem az elsõ, hanem már a harmadik generáció az égiek sorában, amely harcban diadalmaskodot apái és nagyapái nemzedéke felett. Az égi kozmológia szerint az õsi, világrendezõ isten Uranosz volt, aki felesége, Gaia társaságában kezdetben uralkodott a mindenség felett. Kettejük nászából származott a titánok isteni nemzedéke, amelynek élén a féltékeny és erõszakos Kronosz és nõi párja, Rhea állt. Az õ gyermekeik - Zeusszal az élen - az olimposzi istencsalád tagjai: Zeusz volt az, aki letaszította az uralomból apját, ezzel a gyõzelemmel pedig a 'régi' istenek az alvilágba, a Tartaroszba kerültek és így nem is jutnak szerephez a késõbbi, az aranykort követõ idõk mitológiai eseményeinek világában. A görög ember vallási világát - a 'nagy' istenek csoportján túl mitológiai lények egész hada népesítette be. Az amazónok legendás nõi harcosok, a danaidák alvilági vezeklõk. Az erünniszek a bosszú megszemélyesített nõalakjai, a gigászok viszont Zeusz hatalma ellen lázadó óriások. A hórák a rend, a khariszok a báj, a moirák a sors istennõi, a múzsák pedig a mûvészi tevékenység égi védnökei. A kentaurok állatalakú erdei szellemek, a küklópszok félszemû óriások, a szatírok termékenységdémonok, a titánok pedig az elsõ istengeneráció óriás termetû leszármazottai. Errõl a sokszereplõs mitológiai világról igen gazdag irodalmi hagyomány számol be, amelynek legismertebb darabjai Homérosz és Hesziódosz költeményei. Érdekes a régi görög ember viszonya ehhez a színes, gazdag istenvilághoz: a nagyobb istenek eleven kultusza mellett maga a mítikus tradíció egyfajta játékos jelképrendszerként él a görög társadalomban, egyes alakjaihoz pedig a kor emberi közösségét egyfajta 'irónikus identitástudat' fûzi. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a görög vallás eredeti szemlélete szerint az istenek elvárják az ember szolgálatát és azt kívánják, hogy rendszeres áldozatokkal tiszteljék meg õket.
A klasszikus görög gondolkodás egyébként is igen közel helyezi egymáshoz az istenek és az emberek világát: istenei az emberek között járnak, kelnek, beleavatkoznak életükbe, kicsinyes viszálykodásaik kárvallottai pedig - miként a trójai háború históriájában - maguk az emberek. Az isteni és az emberi világ természete különben sem áll távol egymástól abban az értelemben, hogy mind a kettõ a sors, a végzet hatalma alatt áll. Maga a világ, a 'kozmosz' görög vélemény szerint három régióból áll, amelynek rendjét kozmikus világterv határozza meg; ennek az istenek is csak puszta végrehajtói. A három 'világ' közül középsõ Zeusz birodalma, a föld és az ég világa; Poszeidón birodalma a tenger, Hádész pedig az alvilág ura. A világ kezdete a rendezetlen õsállapot; ebbõl elsõként a sötétség és a fény jön létre, majd a föld és az ég, Gaia és Uranosz ad szerkezetet a létezésnek, amelybõl az istenek elkövetkezõ generációinak munkája nyomán kialakul a kozmosz. Az alvilág is része ennek az univerzumnak: a föld nyugati oldalán van, ércfal veszi körül és a halottak folyója, a Sztüx válaszja el az eleven, földi világtól. Ide, a túlvilágra jutnak a lelkek haláluk után: az igazak, akik a mértékletesség és meggondoltság erényét életükben megfelelõen gyakorolták, Elüszionba, a hamisak, vétkesek pedig Tartaroszba kerülnek. A tulvilág felé törekvõ görög ember a vallási hagyomány szerint két morális alternatíva között választhat: ha a 'szophroszüné', a jámborság erénye szerint él, túlvilági boldogságra számíthat, ám ha az elbizakodottság és a gõg, a 'hübrisz' keríti hatalmába vagy az 'aszebeia', az istentelenség vétkébe esik, része az alvilági szenvedés lesz.
Az embert õk alkotják ugyan, ám jövõjét maguk az istenek sem képesek alapvetõen meghatározni, hiszen minden a sors hatalma alatt áll. A halhatatlanok tehát hatnak ugyan az emberi sorsra és feladatuk ítéletet mondani az ember felett, ám maguk is puszta végrehajtói annak a 'rendnek', amelynek minden - isteni, emberi és természeti - létezõ a hatalma alatt áll. Ebbõl adódik az a szemlélet is, amely szerint a görög istenek nem urai, hanem csupán patrónusai, pártfogói az embernek, akiknek módjában áll vetélkedni vagy szembeszállni is a halhatatlanok világával. Alighanem az így kialakuló sajátos relativizmus a görög vallásfejlõdés egyik legfontosabb vonása: az istenek világa a mitológiai és a költõi képzelet közegébe kerül, a lét és a sors problémáival való intellektuális szembenézés pedig nem-vallási - bár szakrális fogantatású - keretek között, a dráma és a filozófia világában érdekli a görög embert. Az elõbbi szféráktól világosan elválik a vallási hétköznapok rituális világa is: a szertartási élet részben politikai-állampolgári aktusnak tekinthetõ, részben pedig a népi vallásosság babonás, fétisisztikus világában reked meg.
A görögök isteneiknek szentélyeket emeltek; ezekben az építményekben õrizték isteneik szobrát, amelyek elõtt állat-, termény- és illatáldozatokat mutattak be. Minden város templomot emelt a maga védistenének, a pantheon jeles alakjainak kultusza pedig 'pánhellén' szentélyekben folyt. A kultuszélet irányítása nem hivatásos papság, hanem a polgári hatóság irányítása alatt állt; csak néhány olyan szentélyrõl tudunk, amelynek szolgálatát 'hivatásos szakemberek' látták el. Általában is elmondható, hogy a görög vallás - ha a hivatalos kultuszokat tekintjük - 'politikai vallás: az állami, a polisz-lét sajátos, szakrális és formális megerõsítése. Kiemelkedõ vallási jelentõsége volt viszont a jóshelyeknek: a sors akaratát és a jövõt fürkészõ görög gondolkodás igen nagy becsben tartotta azokat a helyeket, amelyek 'révülõ látói' - Delphoi jósdájában és más helyeken - a végzetes jövendõrõl lebbentették le a fátylat. A görög vallás ünnepi rendje is sajátos: a drámajáték és a sportverseny számítanak azoknak a szakrális alkalmaknak, amelyek - mint Olympia pánhellén ünnepe - alkalmat adnak a vallási élet kiteljesítésére, az isteneknek tetszõ és a sors rendelésének is megfelelõ emberi magatartás gyakorlására. A vallási élet ünnepi alkalmai a mediterrán világ általános hagyományát idézik: körmenetek, látványos felvonulások kísérik az istenszobor körüli történéseket, a szobor felöltöztetését vagy körülhordozását, kiegészítve azt sportversenyekkel, harci játékokkal. Az ünnepek zöme helyi jellegû: városállamonként, szentélyenként más és más alkalmakat választanak ki; a legjelentõsebb események viszont olyan 'pánhellén' események, mint Olympia szent játékai vagy a Panathénaia ünnepségei. A hivatalos ritualizmus mellett viszont a vallási élet fontos elemei a misztérium-ünnepek és kultuszok; a Dionûszosz tiszteletére rendezett 'orgiák' vagy Démétér eleusziszi misztériumai.
A vallási szokásoknak megfelelõen a görög szentély apró épület, amelynek cellájában az istenszobor áll. A templom elõtt van az áldozati oltár, amelyet szent liget, oszlopcsarnokok sora vesz körül. Különös rituális jelentõsége van az istenalak vizuális megjelenítésének: a görög szobrászat fejlõdésének egyik fontos motívuma az égiek méltó ábrázolása iránti igény, amelyet a legnevezetesebb módon Zeusznak az Akropoliszon álló aranyszobra bizonyít.
2. Róma vallása
Itália népeinek, közöttük a Rómát alapító latinoknak a vallása az indoeurópai vallási világból eredõ földmûves természetvallás volt. A korai idõk paraszti társadalmának hite totemisztikus elemekbõl, az õsök kultuszából és természetimádó ritusokból épült fel. A népi vallásosság archaikus szintjén a mindennapi életben az embert körülvevõ szellemek, házi istenek álltak: a Lares, Penates, a Larvae, a család és a ház védelmezõi, a küszöb és a falsarok istenei, a holtak visszatérõ lelkei, akiket mágikus tisztelettel, a házioltáron imádva vettek körül. A római hitvilágtól nem idegen a totemizmus és az animizmus õsi emléke: a capitoliumi farkas, mint õs, a nemzetségek védõszellemeinek fontossága a mindennapok hagyományában és a családfõk által gyakorolt 'házi' kultuszban ezt igazolja. Ami a 'nagy istenek' világát illeti: a római felfogás szerint az ég ura Jupiter, a föld és a termékenység, a termés patrónusa Ceres, a tûz és vele a ház, az otthon oltalmazója Vesta, az idõ, a kapuk, és falak védelmezõje pedig Janus volt. Róma népének korai hitében nagy jelentõsége volt az agrár- és természet-isteneknek. Így a vetések oltalmazója, a paraszti munka patrónusa Saturnus, aki Ceres gabonaistennel együtt gondoskodik arról, hogy népének legyen mit ennie. Faunus a nyájak gondját viseli, Liber a szõlõ, a bor istene, Neptunus pedig a folyók és tengerek ura.
A pantheon klasszikus formájának kibontakozásával az istenek világának élére három 'nagy isten' került: Jupiter közöttük a legfontosabb, akit istenkirélyként a villámlás urának, de az államélet védnökének is tekintenek. Mellette áll Mars, a férfierõ, a harc és a termékenység istene; késõbbi alakjában csillagisten, de a háborúk patrónusa is. A harmadik fõisten Quirinus: szabin eredetû isten õ, a római polgárok közösségének és békés gazdálkodásának égi védnöke, a napi munka sikerének oltalmazója. Ez a három isten állt már a római hitvilág középpontjában, amikor a Kr. e. 6. századtól új korszak kezdõdött a latin vallási kultúra történetében. Róma ebben az idõben etruszk befolyás alá került, ez pedig vallási téren is éreztette hatását. Jupiter megõrizte vezetõ szerepét az istenek világában, sõt ekkor épült központi szentélye a Capitolium dombon, amely a 'hivatalos', 'állami' kultusz központjának számított azután egészen a keresztény idõkig. Ebben a korszakban tûnnek fel a 'nagy istenek' csoportjában nõalakok: Juno, Jupiter felesége a családi otthon patrónája, Minerva pedig a tudomány és a mûvészet istenasszonya; velük szemben Mars, mint hadisten megõrzi jelentõségét, Quirinus kultusza azonban fokozatosan háttérbe szorul. Az etruszk idõkben azonban nem ez az egyetlen változás. Az áldozati szertartások külsõségeinek végleges kiformálódása is ekkor történik meg, a hitélet mindennapjaiban pedig erõsen megnövekszik a jóslásnak, az ómen- és elõjel-kérésnek a jelentõsége. Az állati belsõségekbõl való jövendölésre, különösen a májjóslás szokásának elterjedésére találunk számos példát, de ekkor alakul ki a római vallási világ egyedi, jellegzetes jósformája, a madárjóslás is, amelyet, mint komoly szakértelmet kívánó mesterséget külön papi réteg, az augurok testülete végez. Ettõl a kortól válik általánossá, hogy a rómaiak minden fontos döntés elõtt elõjeleket kérnek az istenektõl, a nevezetes jóslatokból pedig rövidesen irodalmi gyûjteményt, antológiát is összeállítanak. Az etruszk korszak végén még egy különös jelenséget figyelhetünk meg: a 'jupiteri' hivatalos istenek 'patrícius kultuszával szemben a plebejusok, a nép is kidolgozza a maga rituális életrendjét, amelynek középpontjában Ceres gabonaisten alakja áll.
A köztársaság korának kezdetétõl egyre erõsebb görög szellemi hatás éri Rómát, ennek pedig a görög és a római mitológiai és vallási világ nagyfokú szinkretizmusa lesz a következménye. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a római vallási világba átkerül a görög mitológiai hagyomány, a görög isteneket pedig átveszik és hagyományos római istenekkel azonosítják. Így azonosul Jupiter Zeusszal, Juno Hérával, Minerva Athénével, Neptunus Poszeidónnal. Alig néhány olyan istenalakot találunk ezek után a római pantheonban, akinek nincs vele azonosítható görög megfelelõje: Quirinus, Janus tartoznak ebbe a csoportba. Az azonosítás ugyanakkor nem mechanikus: a megfeleltetések nem minden esetben jelentik azt is, hogy a római felfogás egy-egy görög istennek a hitrendszerben meglévõ jelentõségét és átemeli a maga világába. Az isteni 'erõviszonyok' ilyen átrendezésére jó példa Arész/Mars hadisten alakja: míg a görög isten mitológiai szereppel alig rendelkezõ, jelentéktelen figura, addig római megfelelõje egyike a leghatalmasabb, a kultuszban komoly szerepet játszó égieknek.
A görög vallási világ adaptációja ellenére a római felfogás eredetisége sok vonatkozásban kétségtelen. Igaz ez mindenekelõtt abban a tekintetben, hogy a római vallás egész története során megõrizte rideg, külsõséges, politikai-jogi természetét. A vallási dolgokban érvényesülõ nevezetes elv volt a 'do ut des' - 'adok, hogy adj' - követelménye és az a tény, hogy az istenekkel való kapcsolattartás alig volt több egy sajátos 'üzleti' kapcsolatnál. Ennek megfelelõen a papi funkciókat a római társadalom állami közszolgálatnak tekintette, amelyet többnyire nem hivatásos papság, hanem a tisztségre választott vagy kijelölt magisztrátusok láttak el. A papság, a pontifexek csoportja élén a pontifex maximus állt, akinek az állami kultusztevékenység irányítása volt a feladata. Csak a jós-papok és néhány más szentély papsága számított hivatásos testületnek: a szent tüzet õrzõ Vesta-szûzek, a haruspexek tartoznak ebbe a körbe. Otthon, a családi oltár elõtt a családfõ gyakorolta a papi funkciókat, õ mutatta be az elõírt áldozatokat. A hivatalos vallási életben - miközben annak fokozatos kiüresedése is megfigyelhetõ - a császárkorra a szertartások és ünnepek gazdag rendje alakult ki. A római ünnepek zöme az évszakok változásához és a mezõgazdasági munkák jeles fordulóihoz kapcsolódik: a lupercalia tavaszünnek, a saturnalia õszi vetési ünnep, de szép számmal találunk az ünnepi kalendáriumban emléknapokat vagy egy-egy mesterségre utaló alkalmakat is. A vallási élet és a kultusz rendje egy ponton módosult a császárkorban: Commodus idejétõl szokásba jött a császárok istenként való tisztelete: ennek értelmében minden római polgár köteles volt évente áldozatot bemutatni az uralkodó tiszteletére emelt oltár elõtt.
3. A hellenizmus és a szinkretizmus kora
Nagy Sándor birodalmának kialakulása újszerû, a görög vallást alapjaiban átformáló folyamatokat indított el a keleti mediterrán térségben. A görögök megismerkedtek Szíria, Egyiptom, Kisázsia népeinek vallási kultúráival. Vallási dolgokban amúgy is módfelett toleránsak lévén, a meghódított népek isteneit és mitológiai hagyományát ezek után vagy azonosították, harmonizálták saját felfogásukkal, vagy beillesztették a görög vallás rendszerébe. Mindez alapvetõ változásokat hozott, hiszen az amúgy is kiüresedõ 'olimposzi' vallásosság ellenében olyan hitelemeket fogadtak be, amelyek - a sémi népek hagyományának megfelelõen - hermetikus és extatikus motívumok sokaságát foglalták magukba. Az így egyre nagyomm népszerûségre jutó vallási forma, amely a hellenizmus sajátja, a misztériumkultusz. Egy-egy misztérium olyan, az istenek életébõl merítõ 'titok', amely a beavatott hívõ számára az istennel való közelséget, a vele történõ egyesülést, a megváltást hozza. A misztériumistenek zöme az õsi termékenység, tenyészet-enyészet képzetkörbõl származó alak. Olyan 'meghaló és feltámadó istenekrõl' van szó, akik részben a vegetáció változásainak periodicitását hordozzák, részben viszont egyéni, személyre szabott módon a halál után feltámadást, új életet, a lét titkainak megismerését kínálják követõik számára. Amíg a görög (és római) hagyományban a túlvilágnak, a halál utáni életnek a lélek tökéletes passzivitása és nyugalma volt az egyedüli értelme, addig a misztériumvallások aktív és boldog személyes létezést kínáltak, a ritus mindennapjaiban pedig olyan intenzív vallási élménnyel kecsegtettek, amelyet az 'állami kultuszok' és a hagyományos, 'irodalmias' mitológiai hagyomány nem volt képes megadni az egyén számára.
Róma keleti terjeszkedésével a hellenizált keleti vallási kultúra gyors ütemben épült be a birodalom vallási világába. A meghódított tartományok istenei templomot kaptak a birodalmi fõvárosban; ünnepeiket beiktatták az állami ünnepek rendjébe, személyüket pedig - ha lehetett - római istenekkel azonosították. Amikor Kr. e. 27-ben felépült a Pantheon, minden isten közös temploma, ez a gesztus már a római vallás univerzális szinkretizmusát volt hivatott kifejezni. Ettõl az idõtõl kezdve - az állami kultusz formális fennmaradása mellett, de az állami hatóságok jóindulatát élvezve - a római birodalom népeinek vallási életét egyre inkább a misztérium-vallások közösségei hordozták. Ezek sorában a legnépszerûbbek és legelterjedtebbek egyike Ízisz és Ozirisz egyiptomi eredetû kultusza. A misztérium tárgya Ozirisz halála, a férjét keresõ Ízisz bolyongása, majd Ozirisz feltámadása - amely eseményeket a beavatottak ünnepi szertartásaik során imitálnak. Maga a mitosz 'titok': a beavatásra várók megtanulják a történetet, a misztikus tudás birtokába jutva pedig részeseivé lesznek a halál felett gyõzedelmeskedõ istenpár titkának.
A császári idõk Rómájában nagy népszerûségre jutott egy perzsa eredetû kultusz, Mithrász misztériuma is. Mithrász eredetileg napisten volt, a minden titkot feltáró isteni erõ jelképe. Alakja a természetkultusz vonásait is viseli: a kozmikus erõket jelképezõ égi bikát megölve nem pusztán a világ rendjének megõrzéséhez járul hozzá, de híveit a világ mûködésének titkaiba is beavatja. Mithrász kultusza a végletes ezoterizmusnak is példája: a többszöri avatási szertartáson résztvevõk titoktartást fogadnak és a kívülállók számára semmit sem árulnak el hitük lényegérõl. Az extatikus kultuszok hazájának számító Szíriából való Attisz, Adonisz és Kübelé mítosza, amely köré a római idõkben ugyancsak népszerû vallási közösség szervezõdött. A beavatottak évrõl évre eljátszák az istenek véres történetét: vallási transzba esve kasztrálják magukat, öncsonkítást végeznek, ostorozzák testüket. A kultusz része a zene, a tánc, a szent prostitúció. A kultusz középponti eseménye a bikaáldozat és a szent lakoma, amelynek alkalmain magának az istennek a testét fogyasztják. Attisz misztériuma egyébként szabályos tavaszünnep: az isten halálának és feltámadásának felidézése a hívõ számára is ujjászületést, új életet hoz.
A misztériumvallások kínálatában van néhány, amely nem keletrõl, hanem a görög népi kiultuszok világából származik. Ilyen Dionüszosz orgiasztikus kultusza vagy a Démétér istennõ alakja köré szervezõdõ eleusziszi misztérium. Ezeknek is, mint a misztériumvallások többségének fontos eleme az isten 'elfogyasztása': az a szertartás, amelynek keretében, rituális lakoma és mulatozás közepette a hívek a táplálékként magukhoz vett istennel egyesülnek. Mindezek a rajongó, gyakran szociális elégedetlenségek kifejezésére is alkalmas vallási mozgalmak rendkívüli népszerûségre tettek szert a császárkori Rómában. Néhány társadalmi csoport különösen fogékonynak mutatkozott a mítoszok befogadására: a katonák, a kereskedõk, a rabszolgák és a városi szegények között valóságos vallási reneszánsz bontakozott ki, amely sok vonatkozásban vetélytársa, de elõkészítõje is volt a kereszténység tömeges terjedésének. Ezek a szektaszerûen terjedõ mozgalmak a Kr. u. 2-3. században már a birodalom egész területét behálózták: alig van olyan római település, amelyen ne találnánk egy-egy ízeum vagy mithreum építményének maradványait.
Ugyancsak keleti hatások és politikai megfontolások együttes eredményének kell tekintenünk, hogy a császárkor derekától általánossá vált az uralkodók vallásos tisztelete. Az elsõ idõben még pusztán - egyiptomi mintára - a már elhalt császárok istenné emelkedésérõl volt szó, késõbb viszont az a gyakorlat érvényesült, amely az uralkodót már életében is istennek, valamely népszerû isten földi megtestesülésének tekintette. A császár tiszteletére bemutatott áldozat a 'hivatalos vallás' egyik utolsó kultuszemléke: az állampolgári hûség kifejezõje, a birodalmat összetartó vallási kötelék.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
