A tér és az idő struktúrája

Az előző fejezetben megfogalmaztuk, hogy az idő mögött "dimenziók" húzódnak meg, melyekben rejtett kapcsolatokra, tudattartalmakra lelhetünk. A három térdimenziós világunkat a lineáris idő jellemzi. Ha a fizikai síkról átlépünk az asztrálsíkra, vagy az okozati síkra (akár pl. meditáció, akár auralátás közben), a lineáris időt a Nagyidő váltja fel. A rejtett tudattartalmak ez esetben pl. az előző életeink emlék(kép)ei.

Tegyünk egy eddig meg nem fogalmazott megállapítást! Míg a térdimenziók egymástól látszólag jól elkülöníthetőek, az idődimenziók mindig eggyé olvadva jelennek meg, és folyamatosnak, teljesen homogénnek tűnnek mindaddig, amíg egy komponens ki nem válik belőle. Ekkor új idő jön létre, amely összetettsége ellenére szintén homogénnek tűnik. Az idő összetettsége, struktúrája tehát nem olyan nyilvánvaló mint a térbeli struktúra.

A látnokok tudják, hogy a lineáris időn belül, szinte annak "részeként"  szeletekben rójuk a Nagyidőt, sőt a Kozmikus Időt is. Az idő tapasztalatukra építve ezért nem lehet abszolút.

Ha jobban megfigyeljük, a tér sem lehet abszolút. A Világegyetemben különböző alakzatokat, un. archetípusos formákat  fedezhetünk fel. Az, hogy egy alakzat milyen téridő-struktúrához rendelhető, szimmetriájából és mozgásának periodicitásából következik. A Nap és a bolygók gömbszimmetrikusak és csak forognak (nulla dimenzió). A Naprendszer közel lapos, a bolygók egy síkban keringenek (két dimenzió), pontosabban, ha az ekliptikával bezárt szögtől sem tekintünk el, háromdimenziós térben (három dimenzió). A keringési síkban történő mozgás hozzávetőlegesen két koordinátatengely irányában történő rezgésből tevődik össze (ez maga a keringés), az ekliptika alá- és föléemelkedés a harmadik térkoordináta mentén történő rezgésnek felel meg. Minél szimmetrikusabb egy alakzat, annál egyszerűbb téridő-struktúra rendelhető hozzá.

Most az asztrológusok kedvéért nézzük csak a mi Naprendszerünket!
Miért van az, hogy a Merkur az ikrek és a szűz jegynek, a Vénusz a bika és a mérleg jegynek, a Mars a kos és a skorpió, a Jupiter a halak és a nyilas jegynek, a Szaturnusz a vízöntő és a bak jegynek egyaránt ura? Azért, mert a jegyek ill. a bolygók két különböző téridő-struktúrához rendelhetők. Nyomjuk össze gondolatban az ekliptikát ellipszissé, majd egyenessé! Így bizonyos irányok, amelyek két térdimenziót tételeznek fel, egy térdimenzió esetén egybeesnek. Például az ikrek a szűzzel, a bika a mérleggel stb.

A különböző téridő-struktúrák tehát egymás mellett léteznek. Ezek közül csak egy az, amelyet mi érzékelünk, és amit a mai fizika sugallatának engedelmeskedve abszolútnak tételezünk fel: ez a háromdimenziós tér + lineáris idő (x1, x2, x3, tlin).

Megállapítottuk, hogy a "dimenziók" és az idők között közlekedve rejtett tudattartalmakra bukkanhatunk. Mintha a tudat lenne valamilyen rendszer szerint felosztva tudattartalmakra, és ez a felosztás függne össze a téridővel. Pl. előző életeink más korban játszódtak le, ezért  tudatunktól ezen emlékek elszigetelődnek. Más tudatállapotba kerülve az okozati (spirituális) síkon azonban megismerhetjük őket. Az érzékelt téridő-struktúra tehát egyrészt tudatunktól függ, másrészt annak tagoltságával áll kapcsolatban. A tudat tagoltságának és a téridő struktúrájának analógiáira épít az asztrológia tudománya.

Az állatövi jegyek az asztrológiában csak irányokat, ill. az adott irányból származó "erőket" jeleznek, magukhoz a jegyet alkotó csillagokhoz közvetlenül semmi közük!
Gondolkodjunk tovább!
A két térdimenziós struktúra kapcsolata az egy térdimenzióssal azért nem olyan egyszerű, mint ahogy azt fentebb leírtuk. Először különítsünk el két pólust a "Tudatban": a "nőt" és a "férfit" (kétszektoros tudat) A kétszektoros tudat egy dimenzió létezését teszi lehetővé. Ennek a differenciálódásnak a mutatója a Nap és a Hold. Ezután erre merőleges irányban végzett osztással négy tartomány (négyszektoros tudat) jöhet létre: a "levegő" és a "föld", amelyről a Merkur és a Vénusz árulkodik, a Föld tudattartománya természetesen a "föld" irányban helyezkedik el. A "víz" és "tűz" tartományokhoz a Mars és a Jupiter, a "levegő"-höz a Szaturnusz rendelhető. Ennek megfelelően - a Nap és a Hold kivételével - minden eddigi égitesthez két jegy tartozik (pl. a Merkurhoz az ikrek és a szűz). Egy másfajta osztással válnak szét az egyes asztrológiai jegyek egyelőre párossával (hatszektoros tudat). Az Uránusz és a Neptunusz csak egy-egy jegy uralkodó bolygói, a tizenkétszektoros tudathoz rendelhetők. A differenciálódás bonyolultságát mutatja az, hogy a "tűz" és a "víz" elemek, amelyek eredetileg szemben helyezkednek el, a tizenkétszektoros tudatban egymás mellé kerülnek. A Plutó, a skorpió ura a differenciálódás végső szakaszához kötődik. Természetesen a bolygók függetlenül attól, hogy milyen téridő-struktúrához tartoznak, az összes egyszerűbb téridő-struktúrához kötődő tudatszektor (un. archetípusok) tulajdonságait  is hordozzák. Így pl. a Neptunusz "vizes" és nőies is egyben, a Plutó férfiként "tüzes", nőként "nedves" ("víz" és "föld" közötti).

Feladatok asztrológusoknak:
1. Egy papírgyűrűre írjuk fel az asztrológiai jegyeket, az elemeket és a jegyek + vagy - jellegét! Hajtsuk össze a papírgyűrűt, úgy hogy azok a jegyek amelyeknek azonos égitest az ura, egymás fölé kerüljenek. Hajtogassuk tovább a papírt az elemek ill. a + ill. - jellegnek megfelelően!
2. Mi állhat a konjunkció, kvadrát, szextil, oppozíció stb. fogalma mögött? Hogyan értelmezhetőek az orbisok értékei? (Instrukció: Rajzoljunk egy pontot az összehajtogatott gyűrűre, majd hajtogassuk szét!)

A tudat differenciáltsága, felosztottsága tehát egyértelműen összefügg a téridővel. Materialista szempontból összegezve a leírtakat azt kellene mondanunk, hogy az előbbi következik az utóbbiból. Azonban már az eddig tett megállapításaink is azt sugallják, hogy ez pont fordítva van: a téridő a tudat felosztottságának következménye.

Ezt a meditatív tapasztalat igazolja is: a tér és az idő a Tudat felosztásaként, differenciálódásaként értelmezhető, tér és idő tudat nélkül nem is létezne. A buddhizmus, a hinduizmus, a taoizmus, a keresztény misztika az európai szellemtudományok tapasztalatai mind ezt támasztják alá. Meditáció révén a teljes időtlenség felé haladunk, amikoris tudattartalmak, összefüggések, kapcsolatok meglátásával, az idő folyamatos leépülésével végül egyetlen Tudat és kapcsolatrendszer áll előttünk.

A keleti bölcsek időtlen isteni belsőről beszélnek, amely mindegyikünkben azonos, a keresztények felfogása szerint minden ember egy "isteni szikra", Isten egy-egy darabja. Az asztrológia személyiségünket, sorsunkat, és általában a körülöttünk lejátszódó eseményeket egy időtlen, egységes "Tudat" differenciálódására vezeti vissza. Számításaik egy a téridő és tudattartalmak összefüggését, analógiáját tükröző rendszeren alapulnak.

Ebben a fejezetben a tudat differenciálódására visszavezethető téridő, az ezzel szoros kapcsolatban álló fejlődés és karma alapvető összefüggéseivel foglalkozunk.

A karma törvénye szerint addig ismétlődik minden problémánk, amíg azt meg nem oldjuk. Amíg nem oldottuk meg, nem tudunk kikerülni abból az ördögi körből, amelynek részesei vagyunk. A kilépés valamilyen felismerést, helyes döntést, tanulást, fejlődést igényel.

Térjünk vissza megint arra a férfire, akinek gyermekkorában kiflit ajándékoztak, és "ebből" kellemetlen élményei származtak. Azóta semmit sem hajlandó elfogadni, ilyenkor úgy érzi, meg akarják vásárolni.
Most vállalkozást szeretne nyitni. Nincs hozzá elég pénze. Rokonaival rossz a viszonya, a bankok megfelelő fedezet híján nem hiteleznek neki. A vállalkozás pénzt termel, de a vállalkozás beindításához is pénzre van szükség. A kör bezárult. Ördögi kör, amelyből nincs kilépés. Vagy mégis? Felesége folyton a fülét rágja: "Tudod, hogy nagybátyád rögtön adna kölcsön, ha kérnél!" Persze esze ágában sincs kölcsönkérni, ő nem fogad el semmit, őt nem lehet megvásárolni.
A szükség rákényszeríti a gondolkodásra: "Lehet, hogy nem rosszindulatból akar kölcsönadni?" Végül megpróbálja. Felülbírálja eddig hozott rossz döntését, és ezzel kilép az ördögi körből, lehetőséget biztosítva a fejlődésnek.

A hétköznapi ember gyakrabban beszél "döntés"-ről, mint ahányszor valódi döntést hoz. A tanult, mechanikus, rutinszerű cselekvéseink valójában nem hordoznak magukban döntéseket.

A századfordulón bemutatott hipnózis-kísérletek éppen azért keltettek akkoriban nagy felháborodást, mert az  emberek kezdtek rádöbbenni, hogy azok az elhatározások, amelyeket "szabad" döntéseknek hisznek, valójában többnyire nem azok. Pl. ha egy személynek azt hipnotizáljuk, hogy álljon fel egy székre, és repüljön, mint egy madár, megteszi (megpróbálja), de nem is ez a leglényegesebb, hanem az, hogy később úgy véli, hogy ezt saját elhatározásából tette. Tudatába logikailag beilleszti a történteket: "...úgy éreztem, idáig fegyelmezett ember voltam, de most az egyszer úgy döntöttem, elengedem magam...".
A példa kicsit sarkítva azt igyekszik bemutatni, hogy amit döntésnek vélünk, az többnyire mechanikus cselekvés, annak ellenére, hogy nem tudunk erről. Az életben az igazi döntések száma igen csekély.

Sodródás, döntés, fejlődés. Arra, hogy döntés elé kerüljünk, várnunk kell, addig sodródunk. Ha jól döntöttünk, fejlődünk, ha nem, újra sodródunk, hogy újra dönthessünk. A fejlődés spirálvonal mentén történik: visszatérünk ugyanahhoz a szituációhoz, de már nem úgy viselkedünk, mint korábban. Közben megváltoznak a helyzethez kapcsolódó érzéseink ("szálhasadás"), másképpen, más síkon éljük meg a helyzetet - ez áll a jó döntés mögött, és ebben áll a fejlődés.

Az asztrológia elég durván, de képes számolni a döntési lehetőségek időpontjait. Pl. ha valakinek a születési horoszkópjában a Hold a mérleg jegyében áll, akkor számíthat szerelmi viszony kezdetére, ha a Hold átvonul ezen a ponton. Különösképpen olyan ember lehet számára jó partner, akinek az aszcendense mérleg. Persze ehhez a másik embernek is meg kell jelennie a színen, vagyis azon kívül, hogy nála pl. a Hold harmonikus viszonyban kell legyen a születési horoszkóp Hold-állásával, a csoportkarmát is figyelembe kell venni. Ha megjelenik, lehetősége van arra, hogy újra átélje a mérleg aszcendensű ember okozta problémákat, és ha tudja, megoldja. Ha nem sikerül, minimum egy hónapot kell az új lehetőségre várnia. Az addig eltelő idő mások ideje, azoké, akiknél a Holdnak éppen tranzitja van.

A fejlődés tulajdonképpen felismeréseken alapszik, amely egyre közelebb visz önmagunk megismeréséhez. A bemutatott példából is látszik, hogy problémáink mind abból erednek, hogy nem ismerjük önmagunkat. A helyes döntés azt jelenti, hogy a szituáció által előhozott érzést, élményt már ismerjük, és nem keverjük össze valami mással, hasonlóval. Amíg nem hozunk helyes döntést, nem ismerjük magunkat ebből a szempontból. Fizikai létünknek ezért éppen az a célja, hogy önmagunkat megismerjük. Az önmegismeréssel szoros kapcsolatban van a Nagyidő és a csoportkarma, amelyről egy ezután következő részben lesz szó.

Talán már az előző fejezetből megsejtettük, hogy a tudatot alapegységek építik fel. Ezeket az egységeket a buddhisták csak egyszerűen élményeknek nevezik. Mi most nevezzük el élményegységnek.

Minden, amit felfogunk, függetlenül attól, hogy mi módon, milyen érzékszerv segítségével, vagy amire visszaemlékszünk, ilyen egységek láncolatából áll. Az emlékezet, és a különböző érzékszervekkel felfogott információ élményegységei kölcsönösen kiegészítik egymást. Vegyük például a látást! A látás idegélettanával foglalkozók tisztában vannak azzal, hogy emlékezet nélkül hiába működik fizikailag a szem, mégsem fogunk fel semmit. A látás és az emlékezettel kapcsolatos asszociatív felismerés elválaszthatatlan egymástól. Ismeretlen tárgyak megtekintésekor (pl. kiállításokon) cikázik a szemünk össze-vissza, szinte elkezdünk szédülni de nem fogjuk fel a látványt. Mindig valamilyen ismert elemet keresünk benne, amibe kapaszkodhatunk, végül megjegyezzük, hogy olyan ez a tárgy, mint a ... Ráadásul a látott események sem úgy tárolódnak, mint egy mozifilm. Egységekből áll, de ezek az egységek nem olyan képi egységek, mint a filmkocka. Más kérdés, hogy emlékezéskor a memóriából előhívott elemek sorozata mozifilm benyomását kelti.

Ha elég kifinomult az érzékelésünk, megfigyelhetjük pl. ha ránézünk egy pohár borra, először csak a poharat látjuk, majd ha emlékezetünk azonosította a tárgyat, vesszük észre a további részleteket. Először csak a folyadék színét, majd hirtelen felvillan előttünk a folyadékszint is, amit szintén az emlékezetünk alapján, mint egy vízszintes vonalat azonosítunk. A látás az érzékelés és az emlékezet összehangolt munkáját követeli meg. Ha valahol hiba, hiányosság van benne, akkor valami baleset történik, sokszor a szó szoros értelmében. Pl. odaszaladunk a fürdőkádhoz, kinyitjuk a kád csapját és amikor a nyakunkba spriccelt a víz, akkor vesszük észre, hogy valaki a zuhanyrózsára állította a kart. Elvileg láthattuk volna, hogy mi a helyzet, láttunk is valamit, de nem a valóságot, hanem azt, ahogy öt perccel ezelőtt állt a kar. A hiányzó, fel nem fogott információt az emlékezetünkből pótoltuk, szinte láttuk, hogy a kar jól áll, ez okozta a balesetet.

Az emlékezetben az egyes élményegységek az idő szerint láncba vannak fűzve.

Ezek között vannak olyanok, amelyeket még emberi létünk előtti inkarnációinkban ismertünk meg, és alapját képezik életfolyamatainknak. Pl. a légzés elemeinek megismerése a buddhista meditáció egyik alapgyakorlata. Ezeket az elemeket állati inkarnációinkban ismertük meg.

Vannak olyanok, amelyeket emberi inkarnációinkban ismertünk meg, és vannak olyanok amelyeket még nem, és ha találkozunk vele, észre sem vesszük, vagy másként értelmezzük (leginkább egy hozzá hasonló élménynek tekintjük, mint ahogy azt az előzőekben bemutattuk).

Érdemes összehasonlítani, hogy egy mozifilm megtekintése után ki hogy emlékszik a filmre. Van aki érdekesnek tartja, más unalmasnak. Ez utóbbi vagy azért van így, mert nem tudta átélni azokat az élményeket, amit a film bemutatott, vagy éppen már sokszor átélte, és ezért nem jelentett számára újat. Mindenkiben más részletek ragadtak meg, és másképpen értelmezte a történteket, mint ahogy a film forgatókönyv írója és rendezője is más értékeket lát benne.

A láncba fűzött élményegységek memóriából történő felidézésekor képeket látunk, hangokat hallunk, átéljük az eseményeket. Mindezek ugyanannak az élményszekvenciának a hatására történik! Ha akarjuk, képként látjuk, ha akarjuk hangként halljuk, ha akarjuk, át is éljük. Ugyanannak az élményszekvenciának tehát aspektusai vannak: hol hangként, hol képként hol érzések sorozataként jelenik meg, pontosabban mindháromként, csak nem figyelünk oda mindegyikre. (Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy pontosan ugyanazok és csakis azok az élményegységek vesznek részt mindhárom esetben!)

A "sziddhik" között tartják számon azt a képességet, hogyha valaki megért bármilyen nyelvet, anélkül, hogy megtanulta volna. Ők a másik ember tudatában levő élményszekvenciákat közvetlenül érzékelik, és nyelvtől függetlenül fogják fel, mint információt.

A megvilágosodott keleti bölcsek szerint az emlékeink élmények füzére, amit - mint a lineáris időben történt események ránk vonatkozó kivonatát - a Nagyidő ütemében olvashatunk ki emlékezetünkből. (Az Akasha is ezeket az élményegységeket tárolja.) A Nagyidő tehát emlékezetünk, tudatunk élményegységekre történő bontásaként értelmezhető, és mint általában az idő, tudat felbontásával keletkezik. A mi tudatunk felbontásával a mi saját tudatunkhoz tartozó saját időnket kapjuk meg. Az időben élményegységekre történő bontás azért szükséges, hogy elemenként tapasztalhassuk meg magunkat. A megtapasztalásnak ezen módja csak a fizikai szinten az azt jellemző lineáris időben lehetséges. Az élményegységek csak kölcsönhatás révén tapasztalhatók meg, ami másik hasonló tudattal (emberrel) való kapcsolat és az azt követő logikai gondolkodás révén képzelhető csak el. Erre a tapasztalatszerzésre pedig a fizikai szint szolgál.

A Nagyidő lényegének megértéséhez azonban el kell még két fontos dolgot mondani.
1. Már a  "szubjektív" idő sem, a visszaemlékezés még kevésbé követi a lineáris időt. A "szubjektív" idő tehát más ütemben (az élményegységek ütemében) telik, mint a lineáris fizikai idő. Egyes időszakok emlékezetünkben végtelenül hosszúnak, mások rövidnek tűnnek.
2. Megfigyelhetjük, hogy ha nagyobb időszakokat idézünk fel, az adott élménnyel kapcsolatos eseményeknek egy sorozatára, mintsem egyes eseményekre emlékszünk. Emlékezetünk élmények szerint csoportosítja az eseményeket.

Pl. ha meghal egy közeli hozzátartozónk, csak azokat a jeleneteket látjuk magunk előtt, amelyeket a másik személlyel együtt éltünk meg. A többi esemény, pl. amikor a szomszéddal beszélgettünk az időjárásról, nem idéződik fel bennünk.

Regressziós hipnózis alkalmával szinte csak így, élménycsoportokban jelennek meg az események. A halálközeli élményben "részesültek" sokszor arról számolnak be, hogy életük eseményei mind képi mind érzelmi vetületükben külön-külön peregnek le előttük. A különböző jelenetek azonban nem időbeli sorrendben, hanem valamilyen ismérv alapján csoportokban elevenednek meg. Amikor tehát a lineáris időből átlépünk a Nagyidőbe, nemcsak az idő üteme változik meg, hanem az emlékeket alkotó élményszekvenciák is átcsoportosulnak. Ugyanezt tapasztalják a meditálók, a látnokok.

Az aurában az élmények sorozatából álló eseményeket, amelyeket a különböző életeinkben átéltünk, a hetedik rétegben csíkokként találhatjuk meg. A hatodik réteg kristályszerű kinövései maguk az élmények. Az ötödik réteg az előbbieket határoló forma. A hetedik rétegben tehát adott a füzér, a hatodikban láthatók külön-külön a gyöngyszemek, az ötödikben az egész füzér nyújtotta benyomás térbeli formaként jelenik meg. Összefüggés-tartalom-forma: ez jellemzi az aura szellemtestének vetületeit.

Az asztrológia a karmikus eseményt, mint élményt körül tudja írni, bár a konkrét eseményt nem képes megfogalmazni. Pl. ha valakinek az aszcendense rák, akkor a külvilág elvárásaira (bak) meghátrálással, vagy visszafejlődést imitálva reagált. Az aszcendens-deszcendens viszony mindig csoportkarma jelentőséggel is bír. A progressziós planétaállások és a tranzitok kisebb jelentőségű, esetleg előző életekben karmikus, de még teljesen meg nem oldott feladatokkal kapcsolatos élményekről adhatnak felvilágosítást.

Az előzőekben olvashattuk, hogy emlékezetünk élményfüzére saját fejlődésünk eredményét hordozza, ezért ennek már saját ideje van. Úgy, mint ahogy más, szintén fizikai szinten fejlődő "én"-eknek is. Ezek az "én"-ek - mint egy nagyobb tudat különböző elemei - együtt tartózkodnak, ez a csoportkarma működésének alapja. Így lehetőségük van "egymást az önmegismerésben segíteni". Más adja fel a leckét, mégis mindenki saját feladatát teljesíti. Egymásnak adnak fel egyidejűleg a másiknak megfelelő leckét, ebből következőleg mindenki saját magát ismeri meg.

A leírtakat könnyebben megérthetjük egy példán keresztül. P. feleségére, K.-ra szemet vet P. egyik barátja, Z. Közelükbe férkőzik, hogy egy alkalmas pillanatban szétrobbantsa a házasságot. Z. felkészíti a feleséget: "olyan fukar veled szemben a férjed". Persze hogy a feleség elkezd panaszkodni, és nagy egyetértés alakul ki közöttük. A nő egyre önzőbbé válik a férjével szemben. P. úgy gondolja, jól jön Z. jelenléte a problémák tisztázásában, ezért nyíltan szembefordul feleségével, hogy lejárassa Z. előtt. Egyszer veszekedés tör ki közöttük. A feleség valóságos dührohamot kap, ami korábban nem volt jellemző rá, és összezúzza a lakást. Elválnak. A nő természetesen feleségül megy Z.-hez. A dührohamok Z. meglepetésére házasságukban tovább folytatódnak. K. mind több és több pénzt csikar ki új férjéből. Végül egy dühroham után ők is elválnak. Z. a pénzét egy bírósági per után visszakapja.

Elemezzük személyenként a történteket!

P.: Más nyakába akarta varrni problémáját. A problémájától megszabadult, feleségével együtt.
Z.: A nőt úgy vesztette el, ahogy megszerezte. Dührohammal kezdődött a kapcsolatuk, és azzal is végződött. Fukarsággal vádolta P.-t, tőle is pénzt követelt a nő.
K.: Pénzt akart. Megkapta, de el is veszítette. Nem érdemelte meg.

Mindketten testhezálló leckét kaptak egymástól, ugyanakkor mindketten saját bűnükért feleltek.

A gyilkossági bűnügyek egyik elmélete a viktimológia. Az elmélet szerint nemcsak a gyilkos választja ki az áldozatát, de az áldozat is les a gyilkosra. Áldozat sem lehet akárki, csak akinek karmája hordozza ezt a feladatot.

A csoportkarma nemcsak egy életen keresztül érvényesül. Amennyiben megoldatlan feladatok maradtak két ember között, újabb inkarnációjuk alkalmával újra összehozza őket a sors.

Az asztrológia két ember kapcsolatának tisztázására is dolgozott ki eljárást (szinasztria), ami a két személy születési horoszkópjának fényszög-kapcsolatának elemzésén alapszik. Ha a vizsgált két személy planétái fényszög-kapcsolatban vannak - függetlenül attól, hogy harmonikus, vagy disszharmonikus - kettőjüknek dolguk lehet az életben egymással: összeházasodhatnak, üzlettársi kapcsolatot alakíthatnak ki, vagy éppen kibékíthetetlen háború dúlhat közöttük. Azok az emberek, akiknek nincs fényszög-kapcsolatuk, egyszerűen elmennek egymás mellett. A lineáris idő csoportkarmára vonatkozó struktúrája tehát számítható.
Már említettük, hogy a karmikus feladatot tükröző aszcendens-deszcendens viszonya csoportkarma szempontjából is jelentőséggel bír. Az egyes égitestek bizonyos személyeket is jelenthetnek a születési horoszkópban, pl. a Nap az apát, a Hold az anyát, fényszög-kapcsolatuk kettőjük viszonyát, az ikrek jegyben elhelyezkedő Jupiter egy ikrek jegyében született jupiteri személyiséget, amellyel a szülött szorosabb kapcsolatban van vagy volt (pl. férj).

Az előző (és jövőbeli) életeink a tér és az idő differenciálódása következtében alakultak ki, nem más, mint tudatunk tagozódása. Számunkra itt a fizikai szinten úgy tűnik, hogy jelenlegi inkarnációnk az előző inkarnációnk (egy kis szünettel elválasztott) folytatása lenne. Azonban ha jobban megfigyeljük az egyes inkarnációink összefüggéseit, furcsa dolgokat vehetünk észre:
Előszöris, inkarnációinkat sorban egymás után végignézve nem egyenletesen fejlődünk. Rapszodikusan vagyunk buta szolgák, vagy éppen éles eszű államfők. Másodszor, pl. a jelen inkarnációnk úgy érezzük, mintha nem az előzőből következne, amely ötven évvel ezelőtt fejeződött be, hanem egy ezer évvel ezelőtti közvetlen folytatása lenne. Mintha a karmikus feladatainkat nem szépen sorban egymás után kellene megoldani ("ha nem sikerült most, akkor a rákövetkező életünkben folytathatjuk"), mintha össze lennének "keveredve" az előző életeink. Ezzel a jelenséggel már találkoztunk amikor a lineáris időből a Nagyidőbe léptünk át. Említettük, hogy a Nagyidőben az emlékek bizonyos szempont szerint szétválogatva, csoportosítva olvashatók ki. Hasonlóról van itt is szó. Hogy könnyebben megérthessük, most egy pillanatra lépjünk át a Kozmikus Időbe.

A "magasabb" tudatállapotban, a Kozmikus Időben megszűnik emlékezetünk életek szerinti tagozódása. Ezt a tagolatlan tudatot nevezzük a továbbiakban Kozmikus Tudatnak (a Kozmikus Tudat a transzcendentális meditáció elnevezése, szinonimái: Isteni Önvaló, Én, Felettes Én, Felsőbb Én, felettes tudat, szupertudat, szuperego stb.). Az amit az "én" előző életeknek lát, azt a Kozmikus Tudat mind önmaga egy-egy oldalának tekinti. Nemcsak az egyes életeken belüli és az azok közötti idő tűnik számára illúziónak (a mi  időnket sem tudja tejes pontossággal behatárolni), hanem (lehetséges) jövőnket (valamint jövőbeli életeinket) éppúgy látja, mint jelenünket és előző életeinket. Azt, hogy egy adott életben melyik oldala "domborodik ki", valósul meg, a születési környezet függvénye. A Kozmikus Tudat ezt az Ént látja fejlődni a saját síkjának megfelelő Kozmikus Időben. Innen a lineáris időből nézve úgy tűnik, mintha egy felsőbb tudat fogná össze előző életeinket, amelyeket párhuzamos életek formájában minduntalan újraélünk, mintha az egyes életek által elsajátított ismeretek, tapasztalatok rögtön megjelennének a többi életben is, függetlenül attól, hogy azok a lineáris időben mérve ezer évvel előtte vagy utána helyezkednek el. Amit most tanulok meg, az az ezer évvel ezelőtti életemben is megjelenik, mintegy újraélem és javítom az előző életeimet. A jövőbeli életeimben szerzett ismeretek is megjelennek a jelenlegi életemben. Nehéz ezt megérteni, mert az idő homogenitását feltételező időfogalmunk alapvetően hibás. A valóságot talán a legjobban a párhuzamos dimenziók reinkarnációval kiegészített elmélete közelíti meg:

Megjegyzés: az egyes inkarnációkat az 1, 2, 3, 4 ... számok, a párhuzamos inkarnációkat, amelyek a párhuzamos dimenziókban helyezkednek el, azonos számok jelölik. Az egyes szellemtestek életeit a ferde nyilak kötik össze.

Első közelítésben tekintsük az időt egy hálónak. A szálak jelentik egyik irányban a különböző párhuzamos dimenziókat, a másik irányban elhelyezkedő szálak a lineáris időt. A csomópontokban helyezkednek el a különböző életek. Egy adott élet az idő szálon az inkarnáció végéig egy meghatározott szakaszon mozog. Következő élet, mivel ugyanabba az időbe nem lehet visszalépni ("kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba"), egy másik idődimenzióban helyezkedik el (átugrik a következő szálra). A Kozmikus Tudat látszólag több szellemtesttel rendelkezik. Az előző dimenzióban is újjászületünk, de más szellemtestben, így ebben a dimenzióban is folytatjuk életünket. Ha egy csomópontban több életünk is van (pl. két testben születünk meg egyszerre ugyanabban a dimenzióban), többszörös (egyidejű) inkarnációról beszélünk.

A Kozmikus Tudat innen nézve együttesen tartalmazza az egyes inkarnációkba "leosztott" tudattartományokat, onnan nézve "énjeink"  ugyanannak a tudatnak különböző oldalait testesítik meg. Egyetlen tudatról van tehát szó, amely a Kozmikus Idő egy adott pontján egy adott fejlettségi szinten áll. Ha figyelembe vesszük, hogy a fizikai síkon több Kozmikus Tudat ("Én") inkarnációi helyezkednek el, és részben követik, részben átfedik egymást időben, csak egy idődimenzió létezése esetén a fizikai síkon nem lenne fejlődés és idő sem. Vagy a másik oldalról megközelítve: a Kozmikus Tudat fejlődése - innen nézve - abban áll, hogy újra és újra átéljük minden inkarnációnk minden eseményét, és kijavítjuk hibáinkat ("képlékeny múlt"). Ez pedig nem lehetséges egy idődimenzióban. Az egyes inkarnációknak más és más idődimenzióban kell lenniük.
Az egyes párhuzamos idődimenziók azonban nem maradhatnak betöltetlenek, vagyis az összes idődimenzióban az összes inkarnációnak meg kell jelennie valamilyen formában, ez vezet az időháló keletkezéséhez. A Kozmikus Tudat tehát látszólag - innen nézve - több párhuzamos élettel rendelkezik.

Kozmikus Tudatunk azonban összes inkarnációját együttesen saját magának tekinti, és a párhuzamos idődimenziók helyett egyetlen egy folyamatosan előrehaladó Kozmikus Időt lát.
Az igazság tehát az, hogy az idő csak a lineáris idő síkjából látszik ilyen hálószerűnek.

Sokszor hallani olyan fizikusok által alkotott elméletekről, hogy - az élővilághoz hasonlóan - maga az Univerzum is egy evolúciós törvénynek van alárendelve, vagyis sok egymást követő ősrobbanás során több univerzum jött létre, és ezek között "természetes" szelekció játszódik le: amelyik nem életképes, az elpusztul. Nem erről van szó, a párhuzamos világegyetemek csak látszólag léteznek, és az ott tartózkodó emberek szintén mi vagyunk. Nem rabolhatjuk el tehát fiatalabb testünket más dimenziókból, hogy itt tovább élhessünk.

A Kozmikus szinten mivel több mindent látunk a tudatunkból, az idő a tudattartalmak átrendeződése miatt egyszerűsödik. Fentről nézve a fejlődés más értelemben és a Kozmikus Idő ütemében folyik.

Tudott, hogy spirituális tanítóink, vezetőink felsőbb entitások, akik túl vannak inkarnációikon, és akikkel álmunkban konzultálhatunk, azért kapják feladatukat, hogy magasabb szinten fejlődjenek. Ők, mint ahogy a Kozmikus Tudatunk is csak rajtunk keresztül, az "én"-jeink közreműködésével fejlődhetnek. Ha jó tanítónak, vezetőnek bizonyulnak, "előbbre léphetnek".

Az előző részben említettük, hogy kozmikus szintről lefelé nézve már adott a jövőnk is. Nem jelen-e ez teljes determinációt? Még mindig az időfogalmunkkal van gond.

A legújabb tudományos eredmények szerint egyes elemi részecskék a fénysebességnél gyorsabban is képesek mozogni. Ilyenkor furcsa dolgot tapasztalnak: durván fogalmazva a részecske megérkezhet, még mielőtt elindítanánk. Képletesen szólva megnyomjuk a gombot, de már előtte detektáljuk a becsapódást. Nem lehetne kijátszani így az időt? Várjuk meg, míg becsapódik a részecske, és azután felejtsük el megnyomni a gombot! Sajnos nem jön be a dolog. Ha elhatározzuk, hogy ezt tesszük, a részecske is elfelejt becsapódni. Honnan tudja előre, hogy mit tervezünk? Nem ő tudja, hanem mi. Más kérdés az időrendi sorrend. Az időstruktúra a lineáris időn belül, élményegység (döntés) szintjén sorrendet cserélhet, ha a fénysebességet átlépjük.
Az ok és az okozat, mint időrendi sorrend azért cserélt időben helyet, mert átléptük a fénysebességet.

A döntéseink mi magunk vagyunk. Magunkat tapasztaljuk meg, döntéseink meghozatalához szükséges idő is hozzánk tartozik.

Determinációról csak annyiban beszélhetünk, amennyiben ezeket a determinációk belőlünk fakadnak, de ekkor mi magunk vagyunk magunk determinációi. Egyébként szabadon dönthetünk, hogy elfogadjuk-e önmagunkból eredő determinációinkat, és ha igen, akkor hogyan juttatjuk érvényre azokat. Az egyes emberek feladata a fizikai szinten az egyéni fejlődés, még akkor is ha ez csak másik ember közreműködésével lehetséges. Saját gondolataikkal és ezzel összefüggő cselekedeteikkel az egyes "én"-ek csak saját magukat determinálhatják, és csak maguk determinálhatják saját magukat. Az emberek közötti együttműködés szerveződése, fejlődése már nem a fizikai szint feladata és felelősége. Minden tudatszinten érvényes, hogy az ott adott tudatforma/entitás (pl. szellemi vezető) csak belső tényezőktől függ, a tudat csak belsőleg determinált. Az azonos szinten levő tudatformák/entitások közti viszonylatban végbemenő fejlődés már az egy eggyel magasabb szinten levő tudatforma/entitás felelősége és feladata. A magasabb szintű tudatforma/entitás nem határt szab, hanem lehetőségeinek megfelelően keretet ad az alacsonyabban fekvőknek. Ezek a mindenkor érvényes megállapítások a szabad döntést is jelentik minden tudatforma/entitás viszonylatában. A döntés szabad, mert nem a tudaton kívül, hanem azon belül születik.

Az asztrológia a döntést igénylő események jellegét, időpontját képes számítani, a döntés jó vagy rossz voltát nem. A horoszkópkészítésnek éppen az a feladata, hogy segítsen döntéseinkben. Ezért az egyén fejlődését ill. fejlettségét sem lehet megállapítani a horoszkópból, és ezért sem tanácsos egy horoszkóp alapján erkölcsi ítéletet mondani valakiről. Egy személyiségnek van jó és van rossz megvalósulási formája, ami a horoszkópból nem derül ki. Döntéseinket nem "a csillagok" határozzák meg!

A téridő-struktúra általános alapelvének megértéséhez először térjünk egy kicsit vissza az emberi aura rétegeire. Minden egyes auraréteg egy "frekvencia által kódolt dimenziót" jelent (ld. a következő, "TUDAT ÉS ENERGIA" c. fejezetet).

Az érzékszerveinkkel felfogható anyagi világ nem tartozik a mi tudatunkhoz. A lineáris időben létező háromdimenziós anyagi testünkhöz közvetlenül három auraréteg kapcsolódik: az étertest, az érzelmi test és a mentális test. Mindezek a rétegek a fizikai világ által kiváltott reakciókat tükrözik (érzelmek, gondolkodás, testi-egészségi állapot). Rövid távú memóriaként foghatók fel. Ezek a rétegek a lineáris időben nem kapcsolódhatnak össze háromdimenziós entitássá. Ehhez, mint ahogy az anyagi világban is, a "négydimenziós téridő" kialakulásához szükség van még egy "dimenzióra".
Az összekapcsolódás tehát csak a következő síkon, az asztrálsíkon történhet meg (4. réteg). A létrejött "négydimenziós téridő" időkomponensét Nagyidőnek, a három térdimenziós entitásokat "szellemek"-nek, vagy helyesebben asztrális lényeknek nevezzük.

"Amikor az ember meghal, az aura első három rétege összetörik, és ebből áll össze a szellem, amely a fizikai test tökéletes mása." A sokszor hallott megállapítás a három eddig különálló dimenzió Nagyidőben történő összekapcsolódását jelenti.

Az asztrális sík tehát szintén háromdimenziós, mint a körülöttünk levő fizikai világ, azonban az utóbbival ellentétben nem a lineáris idővel, hanem a Nagyidővel alkot egységes téridőt. Amíg valaki a "fizikai testében tartózkodik", asztrális szinten az alsóbb rétegek, aspektusok összekapcsolódása csak tudatformaként valósul meg: csak tudata lehet az asztrálsíkon.
A "dimenziók" átrendeződésével keletkezett háromdimenziós asztrális lények tehát más időben, a Nagyidőben léteznek. Az aura további három rétege (5.-7.) az egyes inkarnációk tapasztalatainak gyűjtőhelye, vagyis memóriaként szolgál. A Nagyidőben ugyanúgy nem kapcsolódnak össze entitássá, mint ahogy a fizikai síkon sem az első három réteg. A 8. rétegnél szintén új idő, a Kozmikus Idő, új tudatforma, a Kozmikus Tudat, vagy új entitás, a Fénylény jelenik meg.

Ezután megint három össze nem kapcsolódó auraréteg következik. Minden három térdimenziós síkhoz tartoznak entitások. Minden három térdimenziós síkot külön idő jellemez.
Foglaljuk össze a leírtakat:

Megfigyelhetjük, hogy a memóriasíkok három egymáshoz nem kapcsolódó dimenziókból állnak, ezeket Akashának nevezik. A tudatformát képező tudatszinteken háromdimenziós lények, entitások is megtalálhatók, amelyek ugyan más téridőben, de hozzánk hasonlóan képesek megnyilvánulásra (pl. "mozogni"). Ne keverjük össze az entitás és a tudatforma fogalmát! Ha valaki pl. fizikai testben inkarnálódott, entitásként csak a fizikai szinten tartózkodhat. Van ugyan asztrális tudata az asztrálsíkon, és van Kozmikus Tudata, de ez egyik sem entitás, hanem tudatforma. Ha meghal, a fizikai szintről eltávozik, anyagi testét elveszíti, és az asztrálsíkon entitásként létezik tovább. Ha befejezte karmikus ciklusát, vagyis többször nem inkarnálódik, Fénylényként él tovább, amely szintén entitás. Entitásként valaki tehát csak egyetlen síkon tartózkodhat, míg magasabb tudatformái törvényszerűen léteznek a felsőbb síkokon is. Azt, hogy valaki mely síkon tartózkodik, mint entitás, fejlettsége határozza meg: minél fejlettebb, annál magasabban van.

A különböző tudatformák az általuk szerzett információkat, élményeket rendszerezik, átcsoportosítják. Erre a rendszerezésre, átcsoportosításra az új időt is magába foglaló újabb sík szolgál. Minden tudatszint három térdimenzió+ egy idődimenzió struktúrával rendelkezik. A memóriasíkok információt, élményeket tárolnak. A tudatformák ezekből "gazdálkodnak", tartalmukat csak ők változtathatják meg.

A háromdimenziós fizikai testünk nem a "miénk", az első, legalacsonyabb szinten fekvő tudatformánk asztrális. Álmunkban a fizikai szinten szerzett információ feldolgozását, élmények szerinti csoportosítását végezzük. Az asztrális tudatforma ezt a célt szolgálja. Az élmények feldolgozásával, rendszerezésével, átcsoportosításával létrejön a Nagyidő.

A Kozmikus Tudatról, mint tudatformáról már volt szó. Hozzá több asztráltest, és ennek megfelelően több élet ("előző és jövőbeli"), inkarnáció tartozik. A Kozmikus Tudat már több információval rendelkezik, mint egy-egy asztrális, élménykészletükre a rész és egész viszonya érvényes.

A Kozmikus Tudat fölött elhelyezkedő tudatforma az Egységtudat. (Az Egységtudat szintén a transzcendentális meditáció kifejezése.) Mint ahogy a fejezet elején leírtuk, tudatunk egy nagyobb Tudat szilánkját képezi, amelyet származásának megfelelően jupiteri, szaturnuszi stb. személyiségnek nevezzük magunkat. Ezt a származást tudatunk inkarnációink láncolatán keresztül minden előnyével és hiányosságával, fogyatékosságával együtt mindvégig hordozza.

Sokszor mondják, hogy életünket, inkarnációinkat hosszabb-rövidebb időre egy adott bolygóval kapcsolhatjuk össze. A valóság az, hogy az összes inkarnációnk, vagyis az egész létezésünk egy bolygóhoz kötött. Ha kétségeink vannak efelől, megfelelő segítővel győződjünk meg róla!

Pl. aki szaturnuszi személyiség, azt minden életében gyötrik a kötöttségek, a dolgokat lassan megtapasztalva tud csak tanulni, viszont megfontoltsága miatt kevesebb baleset és biztos előrehaladás jellemzi. A plutói személyiséget mássága, kirekesztettsége gyötörheti, viszont távolból képes lehet meglátni olyan dolgokat, amire mások nem képesek. Persze a szaturnuszi és a plutói személyiségnek is vannak altípusai, mindenki másmilyen, ezért mindenkinek más a karmavonulata is.

A Naptól a Plutóig az egyes személyiségek folyamatos átmenetet képeznek. Vegyük pl. a Marstól az Uránuszig terjedő férfi személyiségeket!

Mars Föld felőli szakasza: harcol a földi javakért (hódító harcos)
Mars közepe: harcol, hogy erejét, férfiasságát bizonyítsa (bátor harcos)
Mars Jupiter felőli szakasza: harcol, hogy tekintélyének érvényt szerezzen (hadvezér)
Jupiter Mars felőli szakasza: tudását, tekintélyét harcban érvényesíti (bölcs hadvezér)
Jupiter közepe: tekintélyét bölcsségével bizonyítja (bölcs király)
Jupiter Szaturnusz felőli szakasza: tekintélyét korlátozásokkal, bölcsességét önkorlátozásokkal bizonyítja (főpap)
Szaturnusz Jupiter felőli szakasza: mérnöki tudásának átadásával tekintélyt szerez (mérnök tanár)
Szaturnusz közepe: mérnöki tudását gyakorlati célokra használja (tervezőmérnök)
Szaturnusz Uránusz felőli szakasza: mérnöki tudását új dolgok kifejlesztésére használja (mérnök-feltaláló)
Uránusz Szaturnusz felőli szakasza: új technikai dolgok kifejlesztésén fáradozik (őrült feltaláló)
Uránusz közepe: notóriusan törekszik az új dolgok bevezetésére (nyughatatlan különc)
Uránusz Neptunusz felőli szakasza: olyan változtatásokra törekszik, amely emberségesebbé teszi a világot.

Az Egységtudat ezeket a tudatszilánkokat fogja össze egyetlen egésszé. Az Egységtudat - hasonlóan a Kozmikus Tudathoz - az összes alacsonyabban fekvő entitást és tudatformát saját maga egy-egy megnyilvánulásának tartja.

Valójában minden ember ugyanazzal a problémával küszködik minden életében, csak arra személyiségüknek megfelelően eltérő módon keresnek megoldást. Első hangzásra furcsának tűnik, de egy neptunuszi személyiség azért lesz apáca vagy körmönfont csaló, mint amiért egy jupiteri személyiség bölcs tanító vagy zsarnok uralkodó.

Ha valaki a megvilágosodás során eljut az Egységtudat élményéig, úgy érzi, hogy az ő "én"-je egy nagy működő gépezet egy fogaskerekét képezi. Minden személyiségnek megvan a maga helye, funkciója ebben a "gépezetben".

"A tér és az idő struktúrája" c. részben csak a Naprendszerrel foglalkoztunk. Naprendszerünk a Tejútrendszer része, a Tejútrendszer az Univerzumé. Az idő struktúrája "felfelé" haladva analóg módon értelmezhető: az anyag térbeli megosztottsága tükrözi az időstruktúrát. A fentebb elhelyezkedő tudatformák is mind nagyobb és nagyobb információkészlet feldolgozására, átcsoportosítására hivatottak, szintén érvényes a rész és egész viszony.

Hasonlatként képzeljük el az almaszedést. A kertben az almaszedők leszedik az almát. Este nagyság szerint ládákba válogatják. Ezután az azonos nagyságúakat tartalmazó ládákat egymásra rakják. A szállítók több almaszedőhelyről gyűjtik össze a ládákat, az azonos nagyságú almákat tartalmazó ládákat külön csoportba rakják... egyre nagyobb almamennyiség fut keresztül egy ember kezén. Mindenkinek megvan a maga feladata.

A tudat felfelé haladva egyre összetettebb lesz, végül egésszé válik. Amikor ez megtörtént, már nem létezhet idő.

Kérdés, hogy mikor, vagyis hány tudatszint van összesen? Erre több elmélet is született. Mivel a mi fizikai világunkból nem láthatunk túl messzire, ezek az elméletek valamely felsőbb entitás instrukcióin alapulnak. Ennek ellenére sokszor úgy tűnik, mindenki mást mond, pedig valójában nem, csak mindenki másképpen fogalmazza meg ugyanazt a dolgot. Sok félreértés adódik abból, hogy a "dimenzió", a "sík" ill. a "szint" fogalmát eltérően értelmezik.

Definiáljuk most ezeket a fogalmakat:

dimenzió: egymásra merőlegesen elhelyezkedő térbeli kiterjedések (az aurában egymás után következő rétegeket továbbra is aspektusoknak nevezzük);
sík: három egymást követő aspektus együttese, amelyek vagy nem alkotnak közös teret egymással, vagy közös háromdimenziós térben egyesülnek; utóbbi esetben entitások fordulnak elő rajta;
szint: két azonos idővel jellemezhető sík együttese.

Az alábbi táblázatban három elmélet állításait foglaltuk össze. A "Hét dimenzió" elmélet (7D) dimenziói valójában szintek. A "Hét Nagyuniverzum és a Központi Univerzum" elmélet (7GU&CU) alapján szemléltetjük, hogy az idő struktúrája a felsőbb szinteken is követi a tér struktúráját.

 

A fenti elméletekről röviden:

A 13 sík elmélet az 1. síkot fizikai síknak, a 2. síkot asztrálisnak, ... nevezi. A lélek (buddhikus) síkján (a "Fény"-ben) az egyes inkarnációk között levő időben tartózkodunk.
A "Hét dimenzió" elmélet szerint mi most a 2. dimenzióban vagyunk (az 1. dimenzió a "pokol"), az egyes inkarnációk között a 3. dimenzióban. A 4.-6. dimenzióban nálunk fejlettebb lények tartózkodnak, a 7. dimenzió az "Isten Országa".
A "Hét Nagyuniverzum és a Központi Univerzum" elmélet szerint az Univerzumunk sok más univerzummal együtt alkotja a Nagyuniverzumot. Idáig hét teremtett nagyuniverzum van, amely Isten saját, un. Központi Univerzuma körül helyezkedik el. Ezek az univerzumok függetlenek egymástól.

Az előző fejezetben a szimbólumokat, mint "foghíjas eseményt" definiáltuk. Ha az eseményt időtlen élménynek nevezzük, az élmény meg mi magunk vagyunk, a szimbólum nem más, mint egy hiányos tudattartalom, egy "foghíjas tudat". A tudat "foghíjassága" a tudatsíkokon felfelé haladva egyre csökken, újabb és újabb tudattartalmak kerülnek a felszínre. Közben az idő egyre egyszerűbbé válik, egyre "kevesebb marad belőle", végül elérjük az időtlent.

Mindegyik tudatsík három térdimenziós. A rajtuk levő lények, pl. a szellemek nem négy, az angyalok nem ötdimenziósak. Amikor új térdimenziók keletkeznek, azok ugyan több tudattartalmat sűrítenek magukba, de a létsíkokon összekapcsolódó dimenziók száma mindig három marad.
Ha tehát innen, a fizikai síkról képzeljük el a felsőbb síkokat, térdimenziók is mintegy "összesűrűsödnek". Ennek megfelelően nemcsak az idő, hanem maga a tér is másmilyen. A Nagyidőben pl. a távolságok, nagyságok nem felelnek meg annak, amit itt a fizikai szinten látunk: galaxisok távcső, mikroorganizmusok mikroszkóp nélkül is megtekinthetők.
A Kozmikus Időben a téridő átalakulása tovább folytatódik.

A Kozmikus Tudatra ébredés Dante Isteni színjátékában a következőképpen fogalmazódik meg:
"Láttam, hogy mélyen önmagamban egyetlen helyen megtalálható minden, még az is, ami a világegyetem legkülönbözőbb pontjaira távolodott egymástól. A cselekmények, a tárgyak és az ezt összekötő viszony olyan szorosan simultak egymáshoz, hogy ha egyáltalán beszélhetek valamiről, az csak egyszerűen a Fény lehet."

Figyeljük meg egy meghalt hozzátartozó által a "lélek" síkjáról a Földre küldött üzenetét: "Itt élünk a Fényben, figyelünk benneteket!"
Hogyan figyelhetnek onnan minket? Úgy, hogy a tér, amelyben élünk, ott kis helyre sűrűsödik össze.

Végül a legfelső szinten, ahol az utolsó időkomponens is kihull, ahol tehát az idő megszűnik,  a tér is egy pontba sűrűsödik össze. Itt minden ami létezik, ebben az egy osztatlan pontban található. Ezért ábrázolja Istent a legtöbb kultúra kiterjedés nélküli pontnak. A bolygók, a csillagok, az atomok, vagyis az anyagi világban fellelhető képződmények gömbszimmetriája is a "Teremtő" kiterjedésnélküliségét mutatja.

Az egyes szinteken uralkodó és a lineáris fizikai idő között lévő kapcsolatot még nem tisztáztuk. A Kozmikus Tudat az egyes életeket egyidőben látja lejátszódni. A társadalmi fejlődés viszont szinte a lineáris idő koordinátája mentén folyik. Szinte, de nem teljesen: civilizációk fejlődése és bukása következik egymás után. A civilizációk fejlődése már a Kozmikus Tudatnál eggyel magasabban fekvő tudatformának, az mintegy az Egységtudat egy felszíni rétegének fejlődését tükrözi. Az Egységtudat az egyes civilizációkat egyidőben látja működni. Az időre úgy érvényes a rész és egész viszonya, hogy minél magasabban fekszik egy tudatforma, annál nagyobb összefüggő darabot hasít ki a lineáris időből. A lineáris idő összefüggő egészében a legmagasabb szinten fekvő tudatformához tartozik. Természetesen a lineáris idő onnan nézve is a fizikai síkra vonatkozik, ott minden létező egyidőben, az örökkévaló jelenben van.

A teret és az időt a fejezet elején úgy definiáltuk, mint a tudat megosztottságát. Látható, ahogy a tudat megosztottsága csökken, úgy az idő de a tér is egyre egyszerűbbé válik.

A tudat fejlődése, önmegismerése a fizikai szinten kezdődik meg. Itt elemi szinten, élményegységenként tapasztalhatja meg önmagát. Amíg nem tapasztalt meg minden élményt, újra meg kell születnie. Kozmikus szinten a Kozmikus Tudata, mint tudatforma természetesen létezik, de entitásként a Kozmikus szintre csak akkor térhet, ha minden élményt megtapasztalt. Addig is Kozmikus Tudatán keresztül igénybe veheti más, fejlettebb szinten fekvő entitások segítségét:

A fejlettebb entitások, védőangyalok, vezetők és mesterek fejlődése a fizikai síkon élő embereken keresztül valósul meg. Az önmegismerés célja ezen a szinten a merkuri, vénuszi ... plutói, tehát a benne elhelyezkedő személyiségek ("fogaskerekek") funkciójának megismerése, összehangolása. A szellemi vezetők a velük azonos szinten lévő, de fejletlenebb Kozmikus Tudattal állnak közvetlen kapcsolatban. A fizikai szinten történő események tehát nemcsak a Kozmikus Tudat fejlődését, hanem az események magasabb szintű értelmezésével (az információ ismételt átcsoportosításával) a magasabb tudatformák fejlődését is szolgálják.

Vegyünk egy példát! Atlantisz civilizációja állítólag a spirituális energiával való határtalan visszaélés következtében pusztult el. Ha egy atlantiszi lakos spirituális erejével megrontotta a szomszéd termését, hibát követett el. A szomszéd viszonozta tettét. Amikor azonban az egész földrész termése ilyen visszaélések következtében pusztult el, és az emberek éhen haltak, a szellemi vezetők és mesterek látták be, hogy bűnt követtek el, amikor az embereket gyorsabb fejlődésük érdekében megtanították a spirituális energia használatára. Az emberek meghaltak, de utána reinkarnálódtak. A szellemi vezetők és mesterek viszont tanultak az esetből. Azóta sokkal óvatosabbak, inkább a technika felé terelik a társadalmat, spirituális tudással csak a megfelelően érett, titoktartásra képes embereket látják el. Azt, amit Atlantisz korában a mindennapok tudományának neveztek, most ezoterikus tanokként tartják számon. Az elkövetett bűnökért közvetlenül az emberek, közvetve pedig a felsőbb entitások felelősek.

Sokszor ezt az összefüggést így is megfogalmazzák: "az ember egy személyes és egy világfeladattal rendelkezik, a világfeladat teljesítéséhez a személyes feladat megoldásán keresztül visz az út". Az "én" és a Kozmikus tudat feladata tehát ugyanaz, csak az utóbbi átfogóbban értelmezi azt.
A védőangyalok szintén a Kozmikus Tudaton keresztül lépnek kapcsolatba a fizikai szinten tartózkodó entitásokkal. (Nem pedig úgy, hogy leszállnak a Földre, mint ahogy azt sokan gondolják!)

Pl. ha valaki felmászik egy létrára, hogy felszögeljen egy képet, és véletlenül a létra alatt hagyta a szögekkel teli lábast, amikor lejön csodálkozva állapítja meg: "úgy emlékszek, itt hagytam, de még szerencse, hogy mégis eltettem, különben beleléptem volna". Valóban ő tette el, de nem is csoda, hogy nem emlékszik rá. A védőangyala vette észre a baleseti lehetőséget, ezért a Kozmikus Tudatán keresztül figyelmeztette.

Az emberek, és főképpen a keresztények hajlamosak minden felettünk levő tudatformát és entitást egyetlen Istennek nevezni. A Kozmikus Tudatra ébredést gyakran kíséri egy fehér színű fényből álló szimbólum, csillag vagy arc megjelenésének élménye. A keresztény misztikusok ekkor rögtön felkiáltanak: "megpillantottam az Istent!", a keletiek elmosolyodnak: "önmagadat pillantottad meg, a Tiszta (érts: Isteni) Önvalódat! A keletieknek álláspontja közelebb van a valósághoz, de a keresztényeknek is igazuk van, bár csak közvetve.

A Biblia első oldalain is "istenek"-ről lehet olvasni, a "Teremtő" ezek közül csak egy isten. A teremtményeket saját képmására alkotta meg, amelyek csak az önmegismerési folyamat végén "válnak (entitás) istenné". Isten, mint entitás jelentése: független, egész lény. Az Isteni Tudat jelentése: a legmagasabb szinten fekvő, egy egészet alkotó független tudatforma. A "Teremtő" és a "Teremtmény" valójában azonosak. Valószínűleg csak a NEGYEDIK FEJEZET végén fogunk tudni az előbbi kijelentések között eligazodni.

Állapítsuk meg, mely entitásról/tudatformáról van szó az alábbi idézetekben!
1. "Uram, Teremtőm!" (megoldás: Isten, mint entitás)
2. "Magához szólította az Úr." (megoldás: Kozmikus Tudat)
3. "A Fény elé járult." (megoldás: Kozmikus Tudat)
4. Halálközeli élmény során: "Vissza kell menned, még nincs vége az életednek!" (megoldás: Kozmikus Tudat)
(Az egyes inkarnációk a Kozmikus Tudat "kezébe futnak össze"!)

Az előző fejezetben az aura 4. rétegét időzárnak, az 8.-at karmazárnak neveztük. A szívcsakrához tartozó 4. rétegben a lineáris idő az asztrális síkon levő (asztrális) tudaton keresztül a Nagyidőre vált át. A karmazár szintén időzár, mert itt a 8. rétegben az idő is átvált a Kozmikus Időre. A karma - az időhöz hasonlóan - a tudat megosztottságának fokozatos megszűnésével épül le.

A görög mitológiában Szaturnusz/Kronosz istenét az egyik kezében homokórával, a másikban kaszával ábrázolták. A homokóra a mindenki számára kiszabott időt, a kasza a karma könyörtelen törvényét jelképezte. Mindkettőt ugyanaz az isten tartja kezében.

Amit pl. az "én" karmikus leckének lát, azt a Kozmikus Tudat az egyes életek közti szükségszerű feladatmegosztásnak. Amit itt karmikus leckének látunk, az föntről a tudatmegosztásból következik.

Vegyünk egy példát! Egy férfi az egyik életében kémiai kísérleteket folytat. Egy nagyon fontos, de veszélyes munkát vállal. A munka közben bekövetkezett robbanás során megsérül - bár túl van a feladat lényegén - mégsem tudja befejezni. A baleset következményeként egész életében munkaképtelen marad. Halála után levonja a következtetést: "elvállaltam a veszélyes munkát, mert túlságosan nagyravágyó voltam, megfizettem érte". A következő életében újra nekilát a munkának, óvatosabb, és ezért sikerrel, baleset nélkül be is fejezi: "Így is elértem, amit akartam, fölösleges lett volna vállalni a kockázatot, csak egy kis "intuícióra" volt szükség". A Kozmikus Tudat azonban többet lát, ezért másként ítéli meg a helyzetet: "A veszély vállalására a sikeres munka miatt szükség van, a baleset elkerülhetetlen. A következő életben már nincs szükség újra felfedezni azt, ami veszéllyel jár, elég az előző élet tapasztalatát ťintuícióŤ formájában a következő élet rendelkezésére bocsátani. Az életek közti ilyen munkamegosztással a feladat megoldható."

Az osztatlan tudat szintjén idő sem, és karma sem létezik. Legfelülről nézve nincs vétség. Amit az alsóbb szinteken vétségnek látnak, az abból következik, hogy a tudat megosztott.

Vallásos körökben sokszor hallani lehet arról a türelemre intő megjegyzésről, hogy "mi egy nagy terv részesei vagyunk, de csak a végén fogjuk megérteni, hogy mi miért történt". Akkor fogjuk megérteni, ha a tudat megosztottsága megszűnik: semmi sem vétség, hanem megtapasztalás. Így kell érteni az "általános megbocsátás" elvét.

A megvilágosodott emberek azért tudják jobban elfogadni magukat és sorsukat, mert a felsőbb tudatformákat átélve megtekinthették itteni magukat, és értik miért olyanok amilyenek, és miért alakul így a sorsuk. Értik, mi az, ami a tudatmegosztásból következik - bár ők már nem látják a Tudatot megosztottnak -, és mi a feladatuk ebben az életükben.

Figyeljük meg egy keleti bölcs hasonlatát: "A felhők az égen két csoportra oszthatók: vannak boldogok és boldogtalanok. A boldogtalanokat észak felé fújja a szél, pedig déli tájakra szeretnének utazni. A boldog felhőket szintén északra fújja a szél, de ők tudják, hogy csak északon tudják teljesíteni feladatukat."

A karma leépülésével kapcsolatos előbbi megállapításaink az előző fejezet időkapu fogalma alapján is beláthatóak. A szimbólumok egy része a karmikus leckét kísérő "traumát" jelzik. A szimbólumok nyitják a kaput az előző (következő) életeinkbe. A szimbólumok tehát az egyes életek közötti időbeli törésvonalat jelzik, a Kozmikus Tudat felosztásával függnek össze.

Érdemes itt még két alapvető érzés, a "félelem" és a "szeretet" fogalmával foglalkozni. A "félelem" elválasztottságot, tudatlanságot, tudattartalom elszigetelődését jelenti: "csak attól félünk, amit nem ismerünk". A karmikus lecke traumatikus jellegét az előző életek, és az azokkal való összefüggés nem ismerete adja. A "félelem" ellentéte a "szeretet". A halálközeli élmény során tapasztalt szeretet a felsőbb létformába olvadás következménye. Fogalmazhatunk így is: az alsóbb szinteket a szeretet köti össze a felsőbbekkel. A fizikai és a "spirituális" síkot összekötő szívcsakra nem véletlenül a szeretet jelképe.

A meditatív technikákat sokszor két csoportra osztják: önismereti ill. szeretetmeditációra. Mindkettő ugyanoda vezet, a megvilágosodáshoz. Mintha a megismerés és a szeretet valamilyen felsőbb szinten kapcsolatban lennének egymással. Az írás végén talán megértjük, hogy tényleg így van.