|
Az ember kettős természete
Az ember kettős természete
Mindannyiunkban kétféle természet lakozik: Káiné és Ábelé. Káin az ember önös része, amely birtokvágyó, és újra meg újra megpróbál hatalmába keríteni valamit, vagy akaratát másokra rákényszeríteni. Káin, akinek neve birtoklást jelent, uralkodni akar rajtunk, birtokolni akar bennünket, felül akar kerekedni rajtunk.
Ábel az ember szellemi része, az ember igazi természete, az, amilyennek lenni készült. Neve annyit jelent: lélegzet. Örökké harmóniára törekszik, kiegyenlítésre, a meglévő állapotok javítására, és mindenben a jót kívánja életre kelteni. Az embernek ez a valódi szellemi természete, amely csendben, feltűnés nélkül igyekszik tenni a jót.
A bibliai történet szerint Káin megöli testvérét, Ábelt. Az ember alantas természete diadalmaskodik a szellemember felett. Ábelt azonban valójában nem lehet megölni, hiszen ő a mi igaz, valós természetünk, a bennünk, valamennyiünkben ott lakozó halhatatlan istenember. Akivel azonban mi azonosítjuk magunkat, az rajtunk keresztül működik, betegségeket, sorscsapásokat és szenvedést vagy pedig egészséget, harmóniát és boldogságot hoz létre.
Embernek lenni annyit jelent, mint az eget a földdel összekötni. A szellemnek és a léleknek csupán a testben adatik meg az a lehetőség, hogy találkozzanak egymással, hiszen szemben álló erőkről van szó. A szellem koncentráltan az egység felé törekszik, míg a lélek ki akarja terjeszteni magát, mindent átfogóvá akar válni, és ekként elérni az egységet. A szellem célja az önvaló, az egység. A lélek célja a te, a kapcsolat. Az anyag célja pedig a mi, az együtt.
Az ember erőtér a két pólus között, a szellem és az anyag között. Ám ez az erőtér a két pólussal együtt létezik. Mihelyt az egyik pólus megszűnik, megszűnik az erőtér is. Nagyon sok jó ember, aki már elindult az önmaga megtalálásához vezető belső úton, panaszkodik arról, hogy fogyóban az ereje. Ez mindig annak a jele, hogy a harmónia valahol megtört, hogy az egyik oldal túlságosan hangsúlyossá vált.
A tökéletesség tehát nem azt jelenti hogy: vagyvagy, hanem sokkal inkább azt: is-is.
A tudomány mindig szakítópróbát alkalmaz, hogy a céljának legjobban megfelelő anyagot megtalálja. Embernek lenni annyit jelent: emberré válni, és ez a lehető legmagasabb követelményeket állítja elénk. Mégis kénytelenek vagyunk hát újra meg újra szakítópróbák elé állni, éspedig a jól ismert mondás értelmében: „Ami nem küld padlóra, az megerősít." Ám még ha padlóra küld is valami, feladatom abban áll, hogy azonnal felpattanjak, és még nagyobb figyelemmel készüljek a következő vizsgára. Ha megpróbálunk kitérni egy ilyen próba elől, kikényszerítjük az élettől, hogy sorscsapással igazítson rá bennünket a helyes útra. Egy darunak önmagában semmi értelme nincs, feladatát csak akkor teljesíti, amikor terhet emel.
Meg kell tehát ismernünk feladatunkat, elfogadnunk és beteljesítenünk, de nem azért, hogy karmánkat kiegyenlítsük vagy az égben egy jobb helyet szerezzünk magunknak, hanem azért, hogy feladatunk szeretetteljes betöltésével az Egész javát szolgáljuk. Ha csupán kifinomult egoizmusból tevékenykedünk, nem vagyunk többek szellemi napszámosoknál. Ám ha szeretetből végezzük dolgunkat, mi leszünk maga az út.
Hiszen éppen ez a feladatunk: figyeljük az utat, menjünk végig az úton - s váljunk magunk is úttá. A tökéletes ember olyan, mint a nap, amely jóra, rosszra egyaránt süt. Bárhol tűnjék is fel, a világ fényesebb és szeretetteljesebb lesz létezése által. Sugárzik, melegít és átvilágít mindent, ami a közelébe kerül. „Isten képmásává" válik, és áldást jelent mindenki számára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
