Mi a karma?
Mi a karma?
A nyugati gondolkodás a karma szót mindig a bűnnel és a bűnhődéssel hozza kapcsolatba. Többékevésbé valamennyien készséggel elfogadjuk, hogy bűnösök vagyunk, és türelmesen viseljük karmánkat, míg fel nem tudjuk oldani. Ez azonban a karma téves értelmezéséből következik. A szó maga szanszkrit eredetű, és azt jelenti: „a cselekedet, a teremtett, hatni, csinálni".
Nem arról van tehát szó, hogy türelmesen viseljük karmánkat, vagy amilyen gyorsan csak lehet, oldjuk fel, hogy végre szabadok lehessünk, és még csak arról sem, hogy jó cselekedeteket gyűjtsünk, hogy ezzel „jobb karmát" szerezzünk magunknak. A karma csupán szembesít bennünket cselekedetünk következményeivel, lehetővé teszi, hogy az egyébként láthatatlan cselekedetet felfogjuk, megértsük, és mintegy tükörben szemléljük.
Nincs hát értelme, hogy ezt a tükröt, amilyen gyorsan csak lehet, megszüntessük. Állítsuk inkább bölcsen saját fejlődésünk szolgálatába, ami mindig önfelismerést, önmegvalósítást jelent, ami végső soron tiszta öntudathoz vezet. Ezen a nehéz, ám érdekes úton szükségünk van a karma tükrére mint folytonos kontrollra, amely megmutatja, hogy valóban előrelépünk-e, avagy éppen letérünk az útról. A karma tehát barátunk és segítőnk azon a nehéz úton, amelyen haladunk, s nem mondhatunk le róla, hacsak nem akarunk letérni az útról.
Nem azzal kezdünk egy új napot, hogy amit előző nap elindítottunk, azt megszüntessük, hanem éppen nagy örömmel tovább akarjuk folytatni. Megszülettünk, hogy az önmagunkra találás nagy munkáját tovább vigyük, és ebben a munkában karmánk türelmes és megbízható barátunk. Hiába foglalkozunk azonban bármily behatóan is spirituális vagy szellemi dolgokkal, ha az ekként nyert felismeréseket a gyakorlatban nem éljük meg. Sokan nagy és fontos szellemi felismerésekre tettek szert anélkül, hogy ezt saját életükben láthatóan megjelenítették volna. Ebben egy másik tanár nyújthat nekünk segítséget, akit a karma küld nekünk, vagy akivel összehoz bennünket - a partnerünk!
A karma és a társkapcsolat
Minthogy ebben a kozmoszban nincs véletlen, az is törvényszerű, hogy milyen partnerrel találkozom. Ezt a találkozást szabadon választom annak érdekében, hogy bizonyos tanulási folyamatot tovább vigyek, melyet korábbi inkarnációimban megkezdtem. Valamennyien tudatosan vagy öntudatlanul az elveszített egység felé törekszünk, melynek elvesztése különösen fájdalmasan érint bennünket ebben a duális világban. A társkapcsolat értelme ennélfogva mindig az egymással és egymástól való tanulás, hogy végül a vágyott egységet felfedezzük önmagunkban.
Az érzékeny, szellemi orientációjú ember életét mindig az elveszített egység iránti vágyakozás határozza meg, ami végső soron az önynaga keresését jelenti. A dualitás világában élünk, mert csak itt tudunk visszatalálni az egységbe. A fájdalmasan megélt dualitás ugyanis ébren tartja az egység iránti vágyat.
Első lépésünk e felé az egység felé a másik emberrel való kapcsolat, amelyben tökéletes egységgé olvadhatnánk össze. Ám még ha sikerülne is, meg kell állapítanunk, hogy ez csak az első lépés. A társkapcsolat ugyanis csupán támogatásként szolgál az úton, amelyen végighaladva az egységet önmagunkban találjuk meg. Ez a társkapcsolat igazi értelme, s ha ezt a feladatát egyáltalán nem vagy már nem képes betölteni, értelmét vesztette, és meg kell szűnnie. Nem azért jön tehát létre egy társkapcsolat, hogy a másik segítségével szép, harmonikus vagy akár kényelmes életet éljünk. Még ha a legideálisabb társat találnám is meg, netán az úgynevezett „duál páromat", éppen a hozzám legszorosabban kötődő lélek jelenti számomra a legnagyobb kihívást és egyben a legnagyobb segítséget. A társkapcsolatban jelentkező nehézségek tehát mindig belőlem fakadnak, nem pedig a másikból, értelemszerűen tehát csak én tudom megoldani őket.
Az egymással karmikus kapcsolatban álló emberek tehát nemcsak „a számlájukat tudják egymással rendezni", hanem ezzel egyidejűleg lehetőséget is adnak egymásnak a gyors szellemi növekedésre. Ajánlatos volna tehát ezeket a lehetőségeket tudatosan kihasználni. A partnerkapcsolat értelmét és belső tartását vesztette, mihelyt feladatát beteljesítette, vagy már nem képes ezt a feladatot betölteni. Ha a felek ennek ellenére ragaszkodnak hozzá, hogy együtt maradjanak, az kíméletlenség önmagukkal és a másikkal szemben is. Miközben ugyanis valami túlhaladotthoz ragaszkodik, az élet által most kínált dolgokra nem tud odafigyelni. Azok egyikük esetében sem tudnak megvalósulni, ekképpen gátolják további fejlődésüket.
Igazi társkapcsolat kizárólag két önálló, „egészséges" lény között jöhet létre, akik individualitásukat mindvégig megőrzik. Csak így leszünk képesek szembenézni azokkal a gyengéinkkel, melyeket a társunk segítségével fedeztünk fel, csak így találhatunk egymásra kozmikus tudattal és szellemi nyitottsággal. Csak így derül ki, mennyire izgalmas és gazdagító lehet egy társkapcsolat.
|