|
Minden és mindenki egy
Richard Bach 2008.04.27. 16:26
 részletek
Rándult a kezem, hogy előrenyomjam a kormányt, felragasszam a betolakodót a fülke plafonjára.
- Meg ne ijedjetek! - nevetett. - Jó barát vagyok. Tőlem aztán igazán nem kell félnetek!
Megállt a kezem.
- Kicsoda…? - meredt rá Leslie a nőre.
Farmeres, blúzos utasunk indiainak látszott, bőre bársonyosan barna volt, szénfekete haja a vállára omlott, a szeme, mint az éjfél.
- Pye-nak hívnak - mutatkozott be -, és az vagyok nektek, ami ti voltatok azoknak, akik ott lenn maradtak, Carmelben. - Kicsit megvonta a vállát, helyesbített. - Persze, párezerszeresen.
Visszavettem a gázt utazósebességre, a motordörgés duruzsolássá szelídült. - Hogyan kerültél... - kezdtem, aztán meggondoltam magam. - Miért vagy itt?
- Gondoltam, kicsit megzavarodtatok - felelte. - Azért jöttem, hogy segítsek.
- Hogy érted azt, hogy párezerszeresen? - kérdezte Leslie. - Egy jövőbeli énem vagy?
Pye bólintott, előrehajolt. - Mindkettőtök vagyok. Nem a jövőből, hanem… - furcsa kis dallamot dúdolt, csukott szájjal - …egy jelen-változatból.
Rettenetesen szerettem volna megtudni, hogyan lehet Pye egyszerre mindkettőnk, meg mi az, hogy jelen-változat, de mindenekfölött az érdekelt, hogy mi a csuda történik itt.
- Hol vagyunk? - kérdeztem. - És meg tudod mondani, mi végzett velünk?
Pye mosolyogva rázta a fejét. - Hogy mi végzett veletek? Miből gondolod, hogy meghaltatok?
- Nem tudom - válaszoltam. - Leszállni készültünk Los Angelesben, aztán egyszer csak jött egy nagy csattanás, és eltűnt a város, ez minden. Szempillantás alatt odalett az egész világunk, magányosan repültünk egy óceán fölött, amihez fogható a Föld bolygón nem létezik. És amikor leszálltunk, egyszeriben már kísértetek voltunk, a saját múltunkban, találkoztunk emberekkel, akik mi voltunk, amikor először megláttuk egymást, és csak az ő számukra voltunk láthatók, másnak senkinek, a többiek szennyeskocsikat toltak át rajtunk, a karunk meg áthatolt a falon… - Tanácstalanul vonogattam a vállam. - Mindezt leszámítva igazán nem is tudom, miért gondoljuk, hogy meghaltunk.
Pye kacagott. - Na jó, szóval nem vagytok halottak.
Megkönnyebbülten néztünk egymásra a feleségemmel.
- Akkor hol vagyunk? - kérdezte Leslie. - És mi történt velünk?
- Nem annyira egy helyen vagytok, mint inkább egy eshetőség-választó ponton - felelte Pye. - És ami történt veletek, abban alighanem az elektronika a ludas. - Ránézett a műszerfalra, a homlokát ráncolta. - Ezek itt roppant nagyfrekvenciás berendezések, a LORAN, a transzponder, a radar. Lehetett valamilyen ritkán előforduló kölcsönhatás. Okozhatták például a kozmikus sugarak… - Gondosan végigszemlélte a műszereket. Kis szünet után megkérdezte: - Láttatok egy erős, aranyszínű villanást?
- Láttunk!
- Érdekes - mondta Pye, és halványan elmosolyodott. - Arra, hogy ilyesmi történjék, az esély egy a több trillióhoz! - Roppant rokonszenvesen, közvetlen, családias hangnemben beszélt. - Ne nagyon számítsatok rá, hogy gyakran lesz részetek ilyen kirándulásban.
- És annak az esélye, hogy visszajutunk, az is egy a több trillióhoz? - hökkentem meg. - Holnap egy kongresszuson kell részt vennünk Los Angelesben. Odaérünk idejében?
- Idejében? - Pye Leslie-hez fordult. - Éhes vagy?
- Nem én.
Most tőlem kérdezte: - És te szomjas vagy?
- Nem.
- Mit gondoltok, miért nem vagytok se éhesek, se szomjasak?
- Hát az izgalom - feleltem. - A feszültség miatt.
- Meg a félelemtől - tette hozzá Leslie.
- Félsz? - kérdezte Pye.
Leslie egy pillanatig töprengett. - Most már nem - mosolygott aztán Pye-ra.
Én ugyanezt nem mondhattam el magamról. Nem igazán élvezem a hirtelen változásokat.
Pye megint hozzám fordult. - Mennyi benzint fogyasztunk?
A mutatót változatlanul mintha odaszegezték volna.
- Semennyit. - Hirtelen megértettem. - Morgó nem fogyaszt üzemanyagot, mi sem fogyasztunk semmit, mert a benzinigény meg az éhség meg a szomjúság az időhöz kötődő, idő-függő fogalmak, itt pedig nem létezik idő!
Pye bólintott.
- A sebesség is idő-függő - vetette ellene Leslie -, márpedig mi haladunk!
- Biztos? - Pye sötét szemöldöke kérdően felszaladt, rám nézett.
- Rám hiába nézel - mondtam. - Csak abban a hitben lennénk, hogy haladunk? A haladás csupán…
Pye úgy intett, mintha keresgélősdit játszanánk, és azt jelezné nekem: meleg, meleg!
-…a tudatunkban valósul meg?
Az orrahegyéhez nyomta az ujjbegyét, és ragyogó mosolyt villantott rám. - Pontosan! A tudati mozgást hívjátok ti időnek. Minden esemény, ami térben és időben egyáltalán elképzelhető, egyidejűleg, egyszerre, most történik. Nincs múlt, nincs jövő, csak most van, habár, ahhoz, hogy beszélni tudjunk, idő-függő nyelvet kell használnunk.
- Olyan ez… - felnézett a mennyezetre, kereste az ideillő hasonlatot. - Olyan ez, mint a számtan. Tudjuk, hogy minden számokkal kifejezhető probléma megoldható, ha ismerjük a szükséges rendszert. A számtan alapelvében eleve ott van a hat köbgyöke, nekünk azonban abból, amit időnek nevezünk, szükségünk van pár másodpercre, hogy megtudjuk az öröktől fogva létező választ.
8 köbgyöke 2, gondoltam, 1 köbgyöke 1. De 6 köbgyöke? Valahol 1 és 2 között kell lennie, a nagyobb érték felé - 1,8? Miközben számolgattam magamban, tényleg tudtam, hogy a válasz azelőtt is készen állt és várt, mielőtt én egyáltalán feltettem volna magamnak a kérdést.
- Minden esemény? - kérdezte Leslie. - Minden, ami egyáltalán megtörténhet, már megtörtént? Jövő nem létezik?
- Sem múlt - felelte Pye -, sem idő.
A gyakorlatias Leslie nekikeseredett. - Akkor minek szerezzük ezt a rengeteg tapasztalatot ebben az… ebben a higgyük-azt-mintha-lenne időben, ha már minden megtörtént úgyis? Minek ez a sok herce-hurca akkor?
- Nem az a lényeg, hogy már megtörtént - rázta a fejét Pye -, hanem az, hogy végtelen sok eshetőségünk van. A választási lehetőségnek köszönhetően szerezzük a tapasztalatokat, és a tapasztalatok révén jövünk rá, hogy nem azok a jelentéktelen teremtmények vagyunk, amiknek látszunk. Az élet interdimenzionális kifejezései, a szellem tükörképei vagyunk.
- Hol történik mindez? - kérdeztem. - Van egy hatalmas égi áruház, a polcain meg ott hevernek az elképzelhető eshetőségek, csak választani kell?
- Nem, nem áruház. Nem valamiféle hely, bár lehet úgy is érzékelni - felelte Pye. - Hát mit gondoltok, hol lehet?
Megráztam a fejem, Leslie-hez fordultam. De ő is csak a fejét ingatta.
Pye kicsit hatásvadász módon megismételte: - Na, hol? - Amikor látta, hogy a pillantásunk rászegeződik, felemelte a kezét és lemutatott.
Engedelmesen lenéztünk. Alattunk, a sekély víz borította tengerfenéken kavarogtak a végnélküli fényvonalak.
- A mintázat? - csodálkozott Leslie. - A víz alatti szövevény? Hát persze! Az eshetőségeink! A mintázat az utakat ábrázolja, amelyeket választottunk, meg a fordulókat, amikor irányt váltouattunk! Meg az összes lehetséges más irányváltoztatást, amelyet tehettünk volna, és meg is tettünk más…
- …párhuzamos létidőinkben? - folytattam, a mozaikdarabkák kezdtek összeállni. - Létidő-változatok!
Tátott szájjal bámultuk az alattunk a végtelenbe vesző, fenséges szövevényt.
- Innen föntről, ahol mi most repülünk - már értettem, a hangom remegett -, kibomlanak a távlatok előttünk. Láthatóvá válnak az eshetőségek, az elágazások, az útkereszteződések. De minél alacsonyabbra kerülünk, annál kevesebb lesz, amit beláthatunk. Ha pedig leszálltunk, az összes többi eshetőség láthatatlanná válik számunkra. Csupán parányi részletek fémek a látókörünkbe: napokra, órákra, percekre vagyunk csak képesek figyelni, a létidő-változatok kitörlődnek az emlékezetünkből!
- Gyönyörű hasonlatot találtál, hogy rájöjj, mik is vagytok tulajdonképpen - mondta Pye elismerően. - Mintázatok vagytok egy végtelen víztükör alatt. Nektek a kétéltű kell hozzá, hogy változat-másaitokat meglátogathassátok, de a repülőgépetek kitűnő eszköz ehhez, jól beválik.
- Akkor ez a tenger itt alattunk - töprengtem -, akkor ez sem tenger, ugye? Valójában a mintázat sincs itt.
- Téridőben semmi sincs valójában jelen - felelte Pye. - A mintázat általatok alkotott, látható segédeszköz, számotokra ez a módja, hogy megértsétek az egyidejű létidőket. A repülésből kölcsönzött kép, mert ti repülni szerettek. Amikor leszálltok, a gépetek a mintázat fölött ring, s ti jelenésekként szemlélődtök létidő-változataitokban. Okulhattok más szemléletmódjaitokból, anélkül, hogy a-környezetet valóságosnak kellene tekintenetek. Amikor megtanultátok, amit tanulnotok kellett, ismét eszetekbe jut a repülőgép, csak be kell löknötök a gázt, és máris a levegőben vagytok, megint kitárulnak előttetek a távlatok.
- Mi alkottuk ezt a … ezt a mintázatot? - kérdezte Leslie.
- Téridőben az élet-hasonlatok bármiféle formát felvehetnek, amiért az emberek rajonganak. - mondta Pye. - Ha ti például fotózni szeretnétek, az élet-hasonlatotok a képélességre, a pontos fókuszbeállításra épülne. Ha a középpontra állítjuk be az élességet, a környezete elmosódik. Amikor egy létidő a látóterünk középpontjába kerül, az lesz éles, azt hisszük, ez minden. Pedig az összes életlen, elmosódott többi, amiről azt hisszük, csupán álom, vágy, de-jó-lenne-ha, az mind ugyanúgy valós. Rajtunk áll, mire összpontosítunk.
Lehet, hogy ezért izgat bennünket annyira a fizika - vetettem fel -, a kvantummechanika, az időtlenség? Egyik sem lehetséges, de mind igaz lehet? Nincsenek elmúlt életek, nincsenek jövendő életek, egyetlen pontra szűkítjük az objektívet, elhitetjük magunkkal, hogy halad, és ezzel máris feltaláltuk az időt? Belebonyolódunk, és úgy véljük, ez az egyetlen lehetséges élet? Így van, Pye?
- Meglehetősen pontosan fogalmazol - volt a válasz.
- De hát akkor továbbrepülhetünk - mondta Leslie -, elhagyhatjuk a helyet, ahol Carmelben Richarddal és Leslie-vel találkoztunk, megelőzhetjük őket, leszállhatunk, és megnézhetjük, együtt maradtak-e vagy sem. Megtudhatjuk, ők vajon kihasználták-e az éveket, amelyeket mi elpazaroltunk!
- Már tudjátok - mondta másik világból jött vezetőnk.
- Nem tudjuk! - tiltakoztam. - Elragadtak bennünket onnan…
Pye mosolygott. - Nekik sem csak egy esélyük van. Az egyik lehetőségük, hogy rémülten megfutamodnak egy túlságosan is előre meghatározott jövő elől. A másik, hogy barátságot kötnek, de nem szeretnek bele egymásba, vagy hogy szerelembe esnek, de barátság nem fejlődik ki közöttük, vagy hogy összeházasodnak, de el fognak válni, vagy az is, hogy felismerik egymásban a lélektársat, házasságot kötnek és szerelmesek maradnak mindörökké.
- Szóval mi afféle turisták vagyunk itt! - állapítottam meg. - A tájat nem mi alakítjuk, mi csak azt választhatjuk ki, melyik vidékben akarunk gyönyörködni!
- Szépen fejezted ki - helyeselt Pye.
- Na jó - mondtam. - Akkor most tételezzük fel, hogy kinézünk egy pontot a mintázaton, ott leszállunk, és megakadályozzuk a mamánkat abban, hogy megismerkedjék a papánkkal. De ha ők nem találkoznak, hogyan születünk mi meg?
- Nem, Richie - intett le Leslie. - Ezzel nem akadályozzuk meg, hogy megszülessünk. Mi a mintázatnak azon a részén születtünk, ahol a mamánk meg a papánk igenis találkoztak, és ezen semmi sem változtathat!
- Semmi sem lenne előre eldöntve? - kérdeztem. - Olyan, hogy sors, nincs?
- Persze, hogy van sors - felelte Pye -, de a sorsotok nem kényszerít semerre, amerre ti magatok is nem akarnátok menni. Ti magatok döntitek el. Rajtatok áll, milyen lesz a sorsotok.
- Ha rajtunk áll, mi hazamennénk, Pye - mondtam. - Hogyan kerülünk vissza?
- Pofonegyszerűen. Akár ha lepottyannátok egy ágról. - Pye felnevetett. - A mintázat pszichikai jellegű, de a hazaút szellemi. Hagyjátok, hogy a szeretet irányítson, bízzátok rá magatokat a szeretetre… - Hirtelen elnémult. - Elnézést, nem akartalak kioktatni. Rögtön indulnátok?
- Szeretnénk.
- Nem! - Leslie Pye-hoz szólt, de közben megfogta a kezemet, mindig így hozta a tudomásomra, hogy most hallgassam végig. - Ha jól értettem, amiket mondtál, azok számára, akik mi voltunk, akik Los Angelesbe repültünk, megállt az idő. Akkor térhetünk vissza hozzájuk, amikor akarunk.
- Persze - mordultam fel -, aztán jön egy újabb kozmikussugár-robbanás, és tessék, megint itt leszünk!
- Nem, nem így van - intett le Pye. - Abban a pillanatban. ahogy visszatértek, millió dolog megváltozik. És egyetlen változás is elég hozzá, hogy ez soha többé ne történjék meg. Menni akartok?
- Nem - szólalt meg ismét Leslie. - Én tanulni akarok ebből, Richie, meg akarom érteni! Ha annak az esélye, hogy ilyesmi bekövetkezik, egy a több trillióhoz, és ez a most bejött az az egy, maradnunk kell!
- Mondd, Pye - kérdeztem -, ha maradunk, történhet-e valami bajunk valamelyik másik időben, annak ellenére, hogy csupán jelenések vagyunk?
- Választhatjátok ezt is, ha erre vágytok - volt a válasz.
- Választani ilyesmit? - vészjóslóan hangzott. Kalandvágyó vagyok, igen. De belerepülni a teljesen ismeretlenbe, az nem kaland, az elmebaj. Előfordulhat, hogy belegabalyodunk ebbe a hiedelmünk létrehozta mintázatba, és elveszítjük a magunk világát? Mi lesz, ha elszakadunk és soha többé nem leljük meg egymást? A hiedelem veszélyes csapda lehet. Kicsit idegesen mondtam hát a feleségemnek: - Csillagom, alighanem jobb lenne mégis hazamenni.
- Jaj, Richie, tényleg ki akarod hagyni ezt a lehetőséget? Hát nem erről olvastál össze tücsköt-bogarat folyton, mindig ez érdekelt, az egyidejű létidők meg a jövő-változatok? Gondold csak el, mi mindent tanulhatnánk! Nem ér ez meg egy kis kockázatot?
Sóhajtottam. Leslie egész múltja csupa merész kockázat, az igazságért, az elveiért. Persze, hogy maradni akar. És most ráadásul segítségül hívja a tudatom peremén lapuló felfedezővágyat is.
- Oké, kicsim - egyeztem bele végül.
Úgy éreztem, minden csupa alábecsült kockázat körülöttünk. Mintha kezdő repülőnövendék volnék, aki bekötőhevederek nélkül kezd lassú orsót gyakorolni.
- Pye, hány változatunk létezik egyáltalán? - kérdeztem.
Felkacagott, lenézett a mintázatra alattunk. - Mégis, hányat tudsz elképzelni? Számtalan.
- Az egész mintázat mi vagyunk? - Leslie elképedt. - Ameddig csak ellátunk, amerre csak repülünk, a mintázatot a mi eshetőségeink alkotják?
Pye bólintott.
Még fel sem szálltunk és máris hihetetlen az egész, gondoltam. - És mi van a többiekkel, Pye? Hány élet létezhet egy univerzumban?
Meglepetten nézett rám, mintha nem értené, hogy lehet ilyet kérdezni. - Hogy hány élet van az univerzumban, Richard? - ismételte meg a kérdést. - Egy.
*
- Nem hisztek a véletlenben? Akkor azt kell elhinnetek, hogy rajtatok múlott, ti navigáltatok úgy, hogy ide kerüljetek.
- Hát én nem navigáltam, annyi szent - vágtam rá. Jobban belegondoltam, és akkor Leslie-re néztem.
Sokat ugrattuk egymást amiatt, hogy Leslie, aki a földön képtelen tájékozódni, a levegőben nálam sokkal jobban eligazodik.
- Én vagyok a navigátor - mosolyodott el.
- Leslie ezt tréfának szánta - mondta Pye -, de nélküle nem boldogultál volna, Richard. Tisztában vagy ezzel?
Bólintottam. - Én vagyok oda az érzékszerveken túli érzékelésért, engem érdekelnek nagyon a testelhagyásos kirándulásaink, én foglalkozom a halálközeli élményekkel - mondtam. - Én bújom az effajta könyveket, tanulmányozom őket betűről betűre hajnalig. Leslie nemigen foglalkozik a könyvekkel, viszont olvas a gondolatokban, látja a jövőnket…
- De nem, Richard, dehogy látom! Nagyon jól tudod, mennyire kétkedve nézem a dolgot. Mindig is voltak fenntartásaim ezzel a te másik világoddal szemben…
- Tényleg mindig? - kérdeztem.
- Ja, az… Az nem számít - vágta rá, mivel olvasott a gondolataimban. - Akkor még kislány voltam. És egyáltalán nem tetszett, abba is hagytam!
- Leslie azt akarja mondani, hogy olyan erős megérzései voltak, hogy megijedt tőlük -,,fordított” Pye. - Így aztán elnyomta magában ezt a képességet, és máig mindent megtesz, hogy elnyomva is maradjon. Gyakorlati gondolkodású, kétkedő emberek nem kedvelik, ha különös erőket fedeznek fel magukban, amelyektől megrémülnek.
- Szóval a saját kedves navigátorom - mondtam. - Nem meglepő! Amikor Los Angeles eltűnt, én szerettem volna oda visszakerülni, te voltál kíváncsi, mi is ez. Nem én vagyok rá képes, hogy bevágjam a gázt egy repülőgépben, amit nem is látok, hanem te!
- Ne hülyéskedj - tiltakozott Leslie. - Ha te nem lennél, soha életemben nem vezettem volna kétéltű repülőgépet, egyáltalán soha nem repültem volna! És az is a te ötleted volt, hogy a Morgóval menjünk Los Angelesbe…
Ez igaz volt. Tényleg én beszéltem rá Leslie-t, hagyja ott egy kicsit az otthonunkat meg a virágait, és jöjjön velem Spring Hillbe. De hát számunkra az újszerű gondolatok, az ötletek jelentik az életet - az örömteli belső fejlődést, az izgalmat és a megkönnyebbült elernyedést. Kérdések meredtek elénk, csak úgy, a semmiből, nem hagytak nyugodni, meg akartuk találni a választ. Aztán amit sikerült megfejtenünk, azt valahogy kifejzésre is kellett juttatni, ide-oda jönni-menni, ezt meg azt tenni, segíteni. Egyikünk sem képes érdekes ötleteknek ellenállni.
És egyszeriben úgy éreztem, most rájöhetünk, miért is van ez így.
- Pye, honnan kerülnek elő az ötletek? - kérdeztem.
- Tíz fok balra - felelte.
- Tessék? - lepődtem meg. - Nem, Pye, az ötletekről van szó. Valahogy mindig… a legfurább pillanatokban merülnek fel. Miért?
- Az összes elképzelhető kérdésre ott a válasz a mintázatban - mondta Pye. - Fordulj már húsz fokot balra és szállj le.
Ugyanazt a feltétlen bizalmat éreztem fejlettebb barátnőnk iránt, amit annak idején az oktatóim iránt - ha velük együtt ülök a repülőgépben, gond nélkül próbálkozhatom bármilyen figurával, amilyet csak kívánnak tőlem.
*
Ránk sötétedett. Leslie felém fordult. - Próbáld csak meg, amit mondok. Képzeld el, hogy valóban, nagyon erősen, a lelked legmélyéről tör fel a vágy megtudni, ki vagy, honnan jöttél, és miért vagy itt. Képzeld el, hogy addig nem fogsz nyugodni, amíg mindezt meg nem tudod.
Beleegyezően bólintottam. Elképzeltem magam, amint kőkeményen elhatározom: megállás nélkül tanulni, kutatni fogok, könyvtárakat bújok, előadásokat, szemináriumokat hallgatok, naplót vezetek a feltevéseimről és a következtetéseimről, leírom minden ötletemet, hegycsúcsokon fogok meditálni, a végére járok álmok és véletlenek sugalmazásainak, ki fogok faggatni vadidegeneket - mindent el fogok követni, amit az olyan ember tesz, akinek az, amit meg akar tanulni, amit tudni akar, mindennél fontosabb. - Oké, megvan.
- És most el tudod képzelni, hogy nem jössz rá?
*
- Amikor már nyilvánvaló volt, hogy minden késő, az utolsó években hiperérzékeny szuperszámítógépeket konstruáltak, megalkottak bennünket, megtanítottak rá, hogyan kell helyreállítanunk a termőtalajt, aztán, amikor számukra a levegő már belélegezhetetlen lett, szétküldtek a bolygón. Az utolsó intézkedésük, amivel bocsánatot kértek a bolygótól, az volt, hogy ezeket a házakat csinálták nekünk, hogy az állatvilágból megmentsük, amit még lehet. Bolygóhelyreállító ökológusok, így neveztek el bennünket. Elneveztek, megáldottak, aztán mind együtt kimentek az agyonmérgezett tájra, ahol valamikor erdők zöldelltek. - Lesütötte a szemét. - Aztán elmúltak.
Miután elhangzottak az utolsó szavai, sokáig hallgattunk. Próbáltuk elképzelni, milyen szörnyű magányt kellett ennek az asszonynak elszenvednie.
Mit is mondott amúgy könnyedén, csakúgy mellékesen? - Mashara - kérdeztem -, megalkottak benneteket? Te egy számítógép vagy?
Felém fordította bájos arcát. - Igen, mondhatom úgy is, hogy számítógép vagyok. Ti is mondhatjátok így.
Miközben kérdeztem, énem egy részé már tudta, hogy veszélyben a csodálat, amit Mashara iránt éreztem, az iránt, akinek tartottam, most, hogy kiderül: ami.
- Akkor te… - dadogni kezdtem. - Mondd, Mashara, te élőlény vagy?
- Lehetetlennek tartod? - kérdezett vissza. - Mi a különbség, ha az emberség szénatomokon vagy szilikonon vagy galliumon süt át? Létezik olyasmi, ami a születéstől eleve emberré tesz?
- Hát persze! Még a legalja népség…, még a kártékony gazemberek, még a gyilkosok is emberek - feleltem. - Nem kell, hogy szeressük őket, de emberi lények.
Tagadóan rázta a fejét. - Egy emberi lény az élet kifejeződése, fényt hoz, a szeretetet sugározza vissza, jelenjék meg bármely dimenzióban, öltsön bármilyen formát. Az emberség nem fizikai meghatározás, Richard, hanem szellemi cél. Nem kapjuk, fanem kiérdemeljük.
A bolygó tragédiájának poklában kikristályosodott gondolat meglepett. Akárhogy is próbáltam Masharát szerkezetnek, számítógépnek, tárgynak tekinteni, sehogy sem voltam képes rá. Nem a teste, a benne zajló vegyi folyamatok bizonyították számomra, nagyon is élő, hanem a mélységes szeretet, ami eltöltötte.
*
- Ha szeretnénk megtudni, mit tanultak meg ők, van rá mód, hogy beszéljünk azokkal, akik ott élnek, egy ottani én-változatunkkal? - kérdezte Leslie.
Pye rámosolygott. - Épp azt teszitek.
- De hogyan tehetjük meg - firtattam -, ha nincs módunkban belepattanni egy vízirepülőgépbe, és elkapni azt az egy a trillióhoz esélyt, hogy átkerülünk egy másik dimenzióba, és ott találkozhatunk veled?
- Azt akarod tudni, mi a módja annak, hogy az általad elképzelhető bármely én-változatoddal beszélhess?
- Kérlek, áruld el - néztem Pye-ra.
- Nem igazán boszorkányság - felelte -, de működik. Képzeld magad elé az én-változatodat, akivel beszélni akarsz, Richard, higgy benne, hogy megkérdezel tőle mindent, amit tudni akarsz. Vedd úgy, hogy hallod a válaszokat.
Hirtelen idegesség fogott el. - Hogy én? Most?
- Miért ne?
- Be kell hunynom a szemem hozzá?
- Ha akarod.
- Gondolom, semmi felkészülés?
- Ha neked úgy jobb, csinálhatsz egyet-mást - felelte Pye. - Végy mély lélegzetet, képzelj magad elé egy ajtót. A helyiségben, amelybe nyílik, sokszínű fény árad. Ebben a fényben látod meg, akit elképzelsz magadnak, de körüllengheti köd is. Vagy ne legyen se fény, se köd, hanem csak egy hangot képzelj el, van úgy, hogy hangokra jobban figyelünk, mint arra, amit látunk. Vagy ne legyen se fény, se hang, csak érezd, hogyan áramlik át beléd én-változatod tudása. Vagy hagyd a megérzéseket, és képzeld el, hogy a legközelebbi ember, aki szembejön veled, választ ad a kérdéseidre, aztán kérdezd. Vagy mondj ki egy számodra bűvös hatású szót. Ereszd szabadjára a képzeletedet, tetszésed szerint.
A képzeletet választottam, meg a bűvös szót. Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy ha kimondom a szót, meg fogom látni magam előtt egy én-változatomat, és válaszolni fog a kérdéseimre.
Amikor ellazultam, lebegő, halvány pasztellszíneket láttam. Ha kimondom a szót, meg fogom látni az én-változatomat, gondoltam. Sietségre semmi ok.
A színek felhősen kavarogtak behunyt szemem előtt.
- Egy - mondtam.
Mintha redőnyt rántottak volna fel a szemem előtt; a férfi egy öreg kétfedelű mellett állt, a gép a fűben pihent, kék volt az ég, a nap aranyfénybe vonta a férfi alakját. Az arcát nem láttam, de olyan nyugalom honolt körülötte, mint nyári napokon Iowában, és olyan tisztán hallottam a hangját, mintha itt ülne velünk a tóparton.
- Nem is sok idő múlva minden tudásodat össze kell majd szedned - mondta -, hogy ne fogadd el, amit szemre látsz. Ne feledd, ahhoz, hogy dimenzióközi repülőgépeddel átjuthassatok egyik világból a másikba, neked szükséged van Leslie képessé-
gére, neki pedig a te szárnyaidra. Csak együtt repülhettek.
A redőny lehullott, meglepetésemben kinyitottam a szemem.
- Láttál valamit? - kérdezte Leslie.
- Igen! - feleltem. - De nem világos, hogyan is kellene értelmeznem. - Beszámoltam róla, mit láttam és hallottam. - Nem értem.
- Majd meg fogod érteni, ha szükséged lesz rá - biztosított Pye. - Ha a tudás megelőzi a tapasztalatot, előfordul, hogy értelmetlennek tűnik.
*
- Figyelj, öreg, hadd kérdezzek valamit - vágtam közbe.
Abbahagyta a panaszáradatot, rám nézett, meglepte, hogy még itt lát.
- Miért kellene Leslie-nek úgy vélnie, hogy te mindezt megérted? - kérdeztem. - Mi van benned olyan rendkívüli, hogy neki feltétlenül szeretnie kell téged?
Ráncba szaladt a homloka, felelni akart, kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Mintha varázsló lennék, aki elállítottam a szavát. Meglepetten elkapta rólam a tekintetét, kibámult az esőbe.
- Hogy volt ez a kérdés? - szólalt meg egy idő múlva.
- Mi van benned - ismételtem meg türelmesen -, amit a feleségednek szeretnie kellene?
Megint törte kicsit a fejét, aztán vállat vont, feladta. - Nem tudom.
- Gyengéd vagy vele? - kérdeztem.
Bizonytalanul megrázta a fejét. - Már nem - felelte -, de hát hogy is lennék, amikor…
- Megértő vagy, segítőkész?
- Őszinte legyek? - Töprengett. - Nem igazán.
- Érdekel, hogy mi van vele, hogy mit érez? Figyelsz rá, együttérzel vele?
- Hát, nem mondhatnám. - Morcos képet vágott. - Nem.
Minden kérdésemre hosszas gondolkodás után felelt csak. Nem tudtam eldönteni, azért-e, mert a válaszokhoz bátorságot kellett gyűjtenie, vagy mert csak az elkeseredés szorította rá most, hogy őszintén szembenézzen önmagával.
- Szoktál-e beszélgetni vele, jó társalgó vagy-e? Amit mondasz, szórakoztató, érdekes, világos, lelkesen, ösztönzően hangzik?
Most először felült, rám meredt. - Néha. Na jó, nagyon ritkán, szinte soha. - Hosszú szünet. - Nem, soha.
- A romantikát kedveled? Figyelmes vagy? Teszel neki apró, kedveskedő szívességeket?
- Nem.
- Jól főzöl? Rendbentartod a házatok táját?
- Nem.
- Lehet rád támaszkodni, megoldod a problémákat? Biztonságot jelentesz-e neki, védett kikötőt tengernyi gondja közepette?
- Nem igazán.
- Sikeres üzletember vagy?
- Nem.
- Barátot talál benned a feleséged?
Ezen a válaszon gondolkozott a legtovább. - Nem, nem talál - mondta végül.
- Ha ezek a tulajdonságaid mindjárt az első találkátok alkalmával világossá váltak volna, gondolod, pazarolt volna rád aztán egyetlen percet is?
- Nem.
- Akkor miért nem hagyott el már rég? - tettem fel a kérdést. - Eddig vajon miért tartott ki melletted?
Kínlódó kifejezés volt az arcán. - Talán, mert a férje vagyok?
- Esetleg. - Mindketten elhallgattunk, mérlegeltük a lehetőséget.
- Gondolod, hogy képes lennél megváltozni? - kérdeztem végül. - Hogy a sok nem helyett igennel felelhess az összes kérdésre?
Rám nézett, szemlátomást megviselték a kérdéseim. - Persze, hogy képes lennék. Hiszen korábban a legjobb barátja voltam, meg… - elhallgatott, próbálta felidézni, mi minden volt még régebben.
- Baj lenne, ha megint olyan volnál, úgy viselkednél, mint régebben? - kérdeztem. - Kevesebbnek éreznéd magad ettől?
- Nem.
- És mit veszíthetsz, ha megpróbálod?
- Gondolom, semmit.
- És nyerni nyerhetsz vele?
- De még mennyit nyerhetnék! - Olyan felvillanyozódva mondta, mintha ez az ötlet soha eddig meg sem fordult volna a fejében. - Leslie talán újra megszeretne. Ha tényleg így lenne, boldogok lehetnénk megint, mint régen. - Megrohanták az emlékek. - Minden pillanatunk csodálatos volt. Nagyromantika. Együtt támadtak az ötleteink, együtt eszméltünk rá dolgokra… csupa érdekesség, csupa izgalom volt az életünk. Ha volna rá időnk, újra így lehetne.
Elhallgatott, aztán végül is őszintén kimondta: - Tényleg segíthettem volna neki többet is. De már annyira megszoktam, hogy úgyis ő csinál mindent, egyszerűbb volt ráhagyni. Gondolom, ha segítek majd neki, ha kiveszem a részemet a munkából, helyreáll az önbecsülésem.
Felkelt, belenézett a tükörbe, rosszallóan ingatta a fejét, nekiállt összecsomagolni.
Meglepően gyorsan csapott át a hangulata bizakodóba. Csak látszat lenne, vagy valóban belátta, miről van szó?
- Vajon miért nem voltam képes magamtól is rájönni? - nézett rám. Aztán gyorsan hozzátette: - Persze, azt hiszem, valójában nagyon is rájöttem.
- Ahhoz, hogy ennyire mélypontra kerülj, évek kellhettek - mondtam óvatosan. - Hány év kell hozzá, hogy megint a régi légy?
Értetlenül nézett rám. - Sehány! - vágta rá. - Már meg is változtam! Alig várom, hogy kipróbáljam magam!
- Ilyen gyorsan menne?
- Ha az ember végre megértette, mit kell tennie, egyik pillanatról a másikra megváltozhat - magyarázta lelkesen. - Ha valaki egy csörgőkígyót nyom a kezedbe, abban a pillanatban eldobod, nem? Én meg markolásznám, csak mert én magam vagyok az a csörgőkígyó? Kösz, nem!
- Pedig sokan ezt tennék.
Leült az ablak mellett álló székre. - Csakhogy én nem tartozom közéjük - emelte rám a tekintetét. - Én most két álló napon át feküdtem itt, abban a hitben, hogy az a két egymást olyannyira szerető lélek, akik Leslie meg én voltunk, együtt átszökött egy más, boldog jövő-változatba, bennünket meg itt hagytak ebben a nyomorult dimenzióban, ahol már beszélni sem vagyunk képesek egymással.
- Keményen hittem, Leslie hibája, hogy nem látok kiutat, I mert ahhoz, hogy a dolgok jobbra forduljanak, neki kellene megváltoznia. De most… Az én hibám volt, tehát én tudok rajta változtatni! Ha megváltozom, és egy hónap múlva mégis boldogtalanok leszünk még mindig, majd akkor beszélhetünk arról, hogy Leslie-nek kellene megváltoznia!
Megint felpattant, nagy léptekkel fel-alá járt a szobában, olyan pillantásokat vetett rám, mintha a világ legnagyobb gyógyítója lennék. - Tudod, azért van, amit még mindig nem értek. Miért volt nekem szükségem arra, hogy te besétálj ide hozzám, akárhonnan, bárhonnan is jöttél? Miért nem tettem fel én a kérdéseidet magamnak? Méghozzá hónapokkal ezelőtt!
- És miért nem tetted fel? - kérdeztem.
- Nem tudom. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy Leslie-t meg a sok gondunkat hibáztassam … nekem úgy tűnt, ahelyett, hogy megpróbálna megbirkózni velük, maga Leslie okozza őket, és borzasztóan sajnáltam magamat, folyton azon rágódtam, mennyire más most Leslie, mint az az asszony volt, akit olyan nagyon szerettem.
Megint lezökkent az ágyra, egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. - Tudod, éppen min járt az eszem akkor, amikor bejöttél? Mi is marad, ha az ember ennyire kétségbeesett…
Kiment az erkélyre, úgy nézte a tájat, mintha napfényben úszna, nem pedig szakadna az eső. - A megoldás: megváltozni. Ha nem tudok magamon változtatni, megérdemlem, hogy elveszítsem Leslie-t! De most, hogy világos lett a dolog, azt is tudom már, hogyan fogom boldoggá tenni. Ha pedig Leslie boldog... - Széles mosollyal nézett rám. - Azt te el sem tudod képzelni!
- És ugyan miért higgye el, hogy megváltoztál? - kérdeztem. - Nemigen szokott előfordulni, hogy miután mit sem törődve semmivel, kisétáltál az ajtón, most majd az a kedves, szerelmes hapsi sétál vissza rajta, akihez Leslie valamikor feleségül ment.
Töprengett, egy pillanatra megint elszomorodott. - Igazad van - mondta aztán. - Semmi oka rá, hogy higgyen nekem. Napok, hónapok kellenek hozzá, hogy meggyőződjék róla, de lehet, hogy soha nem tudom meggyőzni. Az is lehet, hogy nem akar többé látni. - Kis gondolkodás után rám nézett. - Nézd, az, hogy megváltozom-e, az rajtam múlik. Az pedig, hogy észreveszi-e, az meg Leslie-n.
- Ha nem áll szóba veled - kérdeztem -, hogyan fogod tudatni vele, ami történt?
- Nem tudom - felelte halkan, bizonytalanul. - De meg kell találnom a módját. Talán kihallja a hangomból.
A telefonhoz ment, tárcsázott.
Mintha már el is tűntem volna, megfeledkezett rólam, csak a telefonra figyelt, teljesen betöltötte a gondolatait egy olyan jövőkép, amelyet már elveszettnek hitt.
- Szervusz, csillagom - kezdte. - Igazad van, ha lecsapod a kagylót, de rájöttem valamire, amit talán szívesen hallanál.
Miközben a válaszra figyelt, lelki szemei százötven kilométernyi távolságon át a feleségére tapadtak.
- Nem, azért hívlak, hogy megmondjam: neked van igazad - mondta. - Én vagyok a hibás, én voltam önző, én voltam igazságtalan veled, és el nem tudom mondani neked, mennyire sajnálom! Én vagyok az, akinek meg kell változnia, és már hozzá is fogtam!
Hallgatta Leslie válaszát. - Csillagom, én teljes szívemből szeretlek - mondta aztán a kagylóba. - Soha még ennyire nem szerettelek, mint most, hogy megértettem, mi mindenen mentél keresztül, hogy eddig is mellettem maradtál. És esküszöm, mindent el fogok követni, hogy sose legyen okod megbánni!
Fülelt, az arcán mosoly derengett. - Köszönöm neked. Ha így van, esetleg lehetne arról szó … szakítanál rá egy kis időt, hogy egyszer még találkozz a férjeddel, mielőtt soha többé nem akarod látni?
*
Richard még egyre beszélt a telefonba. Kisuhantam az én Leslie-mhez, aki az erkélyen várt, megcsókoltuk egymást, magamhoz öleltem. Boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk, hogy mi mi vagyunk.
- Mit gondolsz, együtt maradnak vajon? - kérdeztem. - Lehetséges az, hogy valaki így megváltozzék?
- Remélem - felelte Leslie. - Hiszek neki, mert nem próbálta tisztára mosni magát. Tényleg meg akar változni!
- Én azt hittem, hogy a lélektársak feltétel n
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
