|
LÉLEK ÉS HALÁL*
Forrás:http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ps 2007.09.15. 17:45
 C.G Jung
Már gyakran nekem szegezték a kérdést, mit gondolok a halálról, az egyes emberi élet megkérdőjelezhetetlen végéről. A halált úgy ismerjük, mint ami egyáltalán a vég. Ez az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás. Az érintett számára azonban lepergett a homokóra, a lavina elemeire porlott szét. A halál ilyen tükrében az élet mindig olyan folyamatnak tűnik, mint a felhúzott óráé, ami magától értetődik, hogy a végén lejár. Sőt kiváltképpen meggyőző számunkra "az élet órájának lejárta", amikor szemünk láttára ér véget egy emberi élet, és az élet értelmét és értékét firtató kérdés soha nem vetődik fel szorongatóbban és kínosabban, mint amikor látjuk, hogyan távozik egy még éppen élő testből az utolsó lehelet. Mennyire másnak tűnik az élet értelme, ha egy fiatal embert figyelünk meg, amint távoli célok felé igyekszik, és jövőjén munkálkodik, mint amikor egy gyógyíthatatlan beteget vagy aggastyánt, amint a halállal dacolva, ámde erőtlenül a sír felé tart. A fiatalságnak - úgy tűnhet - van célja, jövője, értelme és értéke. A vég felé közeledés pedig értelmetlen megszűnés. Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy ésszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond. Mindenesetre készenlétben tartunk néhány alkalmas életbölcsességet, melyet adandó alkalommal elsütünk, mint például: "Mindenkinek meg kell halnia egyszer", "Senki sem él örökké" stb. De ha egyedül maradunk, ha leszáll az éjszaka és olyan sötét és csönd van, hogy semmi mást nem hallunk és nem látunk, mint azokat a gondolatokat, amelyek összeadják és kivonják életünk éveit, mint kellemetlen tények hosszú sorát, amely könyörtelenül bizonyítja, mennyire előrehaladt már az óramutató, ha csak annak a fekete falnak lassú és feltartóztathatatlan közeledését érezzük, amely végleg elnyel majd mindent, amit szeretünk, kívánunk, birtokolunk, remélünk és amire törekszünk, akkor az összes életbölcsesség nyomtalanul eltűnik valami rejtett zugba, és álmatlanul hánykolódva fojtogató takaróként nehezedik ránk a félelem.
Ahogyan nagy számban vannak olyan fiatalok, akik alapjában véve páni félelmet éreznek az élettől, amelyre pedig oly nagyon vágynak, úgy talán még nagyobb számban vannak öregedő emberek, akik ugyanilyen félelmet éreznek a haláltól. Sőt tapasztalatom szerint épp azok a fiatalok, akik félnek az élettől, szenvednek később éppúgy a halálfélelemtől. Ha fiatalokról van szó, azt mondják róluk, infantilis ellenállást fejtenek ki az élet normális követelményeivel szemben; ha öregekről, akkor tulajdonképpen róluk is ugyanezt kellene mondani, vagyis hogy félnek az élet egy normális követelményétől. Csakhogy annyira meg vannak győződve arról, hogy a halál egyszerűen egy folyamat vége, hogy rendszerint eszünkbe sem jut, hogy ahhoz hasonlóan célnak és beteljesülésnek tekintsük, mint ahogy a feltörekvő, fiatal életet céljai és szándékai tekintetében minden további nélkül annak tartjuk.
Az élet energia-elhasználódási folyamat, mint bármi más. De elvben minden energetikai folyamat irreverzibilis, és ezért egyértelműen célra irányul, a cél pedig a nyugalmi helyzet. Végső soron minden folyamat beállta a megzavarása egy úgynevezett örök nyugalmi helyzetnek, amely újra meg újra igyekszik eredeti formájába visszaállni. Sőt az élet jellemzője a par excellence teleologikus, maga a célratörés, az élő test pedig olyan célszerűségek rendszere, amelyek kiteljesülni igyekeznek. Minden folyamat vége a folyamat célja. Minden folyamat hasonlatos a futóhoz, aki a legnagyobb erőfeszítéssel és maximális erőbedobással arra törekszik, hogy célba érjen. Az ifjúkor vágyakozása a világra és az életre, a magasröptű remények beteljesülésére és a távoli célok elérésére az élet közismert célratörése, amely azonnal az élettől való félelembe, neurotikus ellenállásba, depresszióba és fóbiába fordul át, mihelyt megtapad valahol a múltban, vagy visszariad attól a merészségtől, amely nélkül kitűzött céljai nem érhetők el. Ám ha el is értünk a biológiai élet teljes érettségéhez és csúcspontjához, amely nagyjából egybeesik az élet felével, az élet célratörése semmiképp sem szűnik meg. Ugyanolyan intenzíven és feltartóztathatatlanul, ahogy az élet delelője előtt hegynek föl haladtunk, haladunk most lefelé, mert a cél nem a csúcs, hanem a völgy, ahonnan fölfelé indultunk. Az életgörbe olyan, akár a lövedék röppályája. Ha kezdeti nyugalmi helyzetéből elindítják, a lövedék felfelé tart, majd visszatér nyugalmi helyzetébe.
A pszichológiai életgörbe persze nincs összhangban ezzel a természeti törvényszerűséggel. Az összhang hiánya alkalmasint már korán, a felszálló ágon elkezd megmutatkozni. Bár kezdetben biológiai tekintetben fölfelé hatolunk, pszichológiai tekintetben késlekedünk. Elmaradunk éveink mögött, őrizzük gyermekkorunkat, mintha nem tudnánk elszakadni a talajtól. Megállítjuk a mutatót, és azt képzeljük, ezzel megáll az idő. Ha bizonyos késéssel végül mégiscsak felérünk egy csúcsra, pszichológiai értelemben ott is újra megpihenünk, jóllehet észrevehetnénk, hogy a másik oldalon ismét lecsúszunk, de legalább egy késleltető visszatekintéssel belekapaszkodunk az egyszer elért magaslatba. Ahogy korábban az élettől való félelem jelentett akadályt, most a halálfélelem jelent. Bár elismerjük, hogy az élettől való félelem miatt késésbe kerültünk a felkapaszkodás idején, most épp e késés miatt még inkább szeretnénk megmaradni az elért magasságban. Nyilvánvalóvá vált ugyan, hogy az élet - legyűrve minden ellenállásunkat (melyet most ó, de nagyon sajnálunk) - végül is érvényre jutott, de e felismerésünket mellőzve mégis megpróbáljuk újra megállítani. Ilyenkor lelkünk elveszíti természetes talaját. Tudatunk levegőben lebeg, míg alatta életünk röppályája egyre gyorsabban süllyed.
Az életet a természetesség táplálja. Nélküle talajtalanokká és hajthatatlanokká válunk. Ezért fásulnak el oly sokan érett korokban, egyre csak vissza tekintenek és szívükben titkos halálfélelemmel kapaszkodnak a múltba. Legalábbis pszichológiai értelemben kisiklanak az életfolyamatból, és állva maradnak emlékoszlopokként, miközben még élénken visszaemlékeznek ugyan az ifjúkorukra, de nem találnak semmiféle eleven kapcsolatot a jelennel. Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar. Mert hiszen az, ami az élet delének titkos órájában történik, a röppálya irányváltása: a halál születése. Az élet második felében létünk nem felemelkedés, kibontakozás, gyarapodás és túláradás, hanem a halál, mivel célja a vég. Nem akarni életünk csúcspontját ugyanaz, mint nem akarni a végét. Mindkettő élni nem akarás. Az élni nem akarás egyet jelent a meghalni nem akarással. Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.
A tudat lehetőleg nem vállalja a partnerséget ezzel a teljesen kétségtelen igazsággal. Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik észre, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni gyerekcipőit. Egy harmincéves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják: hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az az öreg pedig, aki nem veszi tekintetbe a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkát, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint a megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, gépiesen ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté nem válik. Micsoda kultúra az, amelyik ilyen árnyalakokra tart igényt!
Statisztikailag megállapított, viszonylagos hosszú életünk a kultúra vívmánya. A természeti népek csak kivételképpen érnek meg magas kort. Az általam meglátogatott kelet afrikai törzsek körében igen kevés fehér hajú és hatvanévesnél idősebb férfit láttam. De ezek valóban öregek voltak, mégpedig úgy, mintha mindig öregek lettek volna, olyan tökéletesen beleélték magukat öregségükbe. Minden tekintetben ők maguk voltak. Mi viszont mindig csak többé-kevésbé vagyunk azok, akik tulajdonképpen vagyunk. Mintha a tudatunk egy kicsit lecsúszott volna természetes alapjáról, és már nem ismerné ki magát a természetes időben. Mint ha a tudat játszana velünk, és jókedvében azt a látszatot keltené, hogy az életidő puszta illúzió, amelyet az ember tetszése szerint megváltoztathat. (Felvetődik a kérdés, hogy a tudat tulajdonképpen honnan kapja azt a képességét, hogy a természet ellenére cselekedjen, és a természettől eltérő módon viselkedjen, és hogy tulajdonképpen mit jelent ez az önkényesség.)
Amiként a lövedék röppályája a célban, úgy az élet a halálban végződik, amely tehát az egész élet célja. Felszálló ága és tetőpontja is csupán lépcsőfok és eszköz arra, hogy elérje a célt, nevezetesen a halált. Ez a paradox megállapítás nem más, mint logikus következtetés az élet célra törekvésére és célja meghatározottságára. Nem hiszem, hogy ezzel a szillogisztikus szemfényvesztés bűnét követtem el. Ha az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, akkor a leszálló szakaszának vajon miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halál miért nem? A fiatal ember húsz évig és annál tovább is készül az egyéni egzisztenciája teljes kibontakoztatására, miért ne kellene készülnie húsz évig és akár annál tovább is az élete végére? Mindenesetre az ember élete tetőpontján láthatóan elérte, amit bírt, amire képességeiből futotta. De mit ér el a halállal?
Amikor valamit várnak tőlem, nem szeretek hirtelen előkapni a zsebemből valamilyen hitet, amelynek alapján felszólíthatnám az olvasót, hogy pontosan azt tegye, amire sohasem volt képes, nevezetesen hogy higgyen valamit. Be kell vallanom, én sem voltam erre képes sohasem. Ezért aztán most sem állítom, hogy az embernek hinnie kell abban, hogy a halál második születés, amely átvezet a síron túli folytatásához. De talán azt legalább szabad megemlítenem, hogy a consensus gentium [a népek közmegegyezése] határozott nézetekkel rendelkezik a halálról, s ezek a föld minden nagy vallásában félreérthetetlenül kifejeződnek. Sőt azt is kijelenthetjük, hogy a vallások többnyire a halál előkészítésének bonyolult rendszerei, mégpedig annyira azok, hogy a fenti paradox formulám értelmében véve az élet szerintük nem más, mint előkészület a legvégső célra, a halálra. A két legnagyobb élő vallás, a kereszténység és a buddhizmus szerint a lét értelme akkor teljesül be, amikor az élet véget ér.
A felvilágosodás korában a vallások lényegéről olyan vélemény fogalmazódott meg, amely széles körű elterjedtsége folytán említést érdemel, jóllehet tipikusan aufklérista félreértés. E szerint a vallások olyanok, mint a filozófiai rendszerek, amelyeket jó fejű emberek kieszeltek. Vagyis egyszer valaki kitalált egy istent és többek között dogmákat, és ezzel a "vágyteljesítő" fantáziával orránál fogva vezette az emberiséget. Ez a vélemény azonban ellenkezik azzal a pszichológiai ténnyel, hogy a vallási szimbólumoknak éppen a fejhez van vajmi kevés közük. Ezek a szimbólumok egyáltalán nem a fejből erednek, hanem máshonnan, talán a szívből, mindenesetre valamilyen lelki mélyrétegből, amely vajmi kevéssé hasonlít a tudathoz, hiszen a tudat mindig csak a felszín. A vallási szimbólumok ezért kimondottan "kinyilatkoztatás jellegűek", és rendszerint a tudattalan lelki tevékenység spontán produktumai. Sok mindent lehet mondani róluk, csak azt az egyet nem, hogy az ember kieszelte őket; inkább azt mondhatjuk, hogy az évezredek folyamán lassan növekedtek, mint a növények, mint az emberiség lelkének természetes sugallatai, "kinyilatkoztatásai". Még ma is megfigyelhetjük a minden tekintetben helyes vallási szimbólumok spontán keletkezését, ahogy egyes individuumoknál a tudattalanból kinőnek afféle idegen fajtájú virágokként, a tudat pedig zavartalanul bámul csak, és fogalma sincs róla, mit kezdjen ezeknek az idegen valamiknek a születésével. Nem ütközik túlságosan nagy nehézségbe annak megállapítása, hogy ezek az individuális szimbólumok tartalmilag és formailag ugyanabból a tudattalan "szellemből" (vagy valami ilyesmiből) származnak, mint az emberiség nagy vallásai. A tapasztalatok mindenesetre azt bizonyítják, hogy a vallások egyáltalán nem a tudatos ész produktumai, hanem a tudattalan lélek természetes életének köszönhetik létrejöttüket, és ezt az életmódot adekvátan fejezik ki. Ez a magyarázata ugyanis a világvallások univerzális elterjedésének és az emberiségre gyakorolt fantasztikus történelmi hatásának. Ez érthetetlen volna, ha a vallási szimbólumok nem lennének legalábbis pszichológiai értelemben vett természetes produktumok.
Tudom, sokan idegenkednek a "pszichológia" szótól. Ezért e kritikusok megnyugtatására hozzáteszem, hogy senki sem tudja, mi a "psziché", és azt sem tudja senki megmondani, milyen terjedelmű a "psziché" a természetben. A pszichológiai igazság ezért ugyanolyan értékes és jó dolog, mint a fizikai igazság, amely - miként a pszichológiai a pszichére - az anyagra korlátozódik.
A vallásokban kifejeződő consensus gentium - mint láttuk - szimpatizál paradox téziseimmel. Tehát minden jel szerint az emberiség univerzális lelkének jobban megfelel, ha a halált az élet beteljesülésének és tulajdonképpeni céljának tekintjük, mintsem puszta értelmetlen megszűnésnek. Aki tehát ebben a tekintetben az aufklérista vélemény híve, az pszichológiai tekintetben elszigetelődik, és ellentétbe kerül saját általános emberi lényegével.
Ez a legutóbbi tétel minden neurózis alapelvét is tartalmazza, hiszen az ideges zavarok lényege végső soron az, hogy az ember elidegenedik az ösztönöktől, a tudat elszakad bizonyos lelki bázisától. Az aufklérista ítéletek ennélfogva váratlanul a neurotikus szimptomák közvetlen szomszédságába kerülnek. Ugyanis ezek is, azok is hibás gondolkodáson alapulnak, amely a pszichológiai tekintetben helyes gondolkodás helyét foglalja el. Az utóbbi mindig kapcsolatban marad a szívvel, és a lélek mélységével jár karöltve. Végtére is a természet - felvilágosodástól vagy tudattól függetlenül - a halálra készül. Ha közvetlenül megfigyelhetnénk és regisztrálhatnánk egy fiatal ember gondolatait, amikor ideje és kedve van álmodozni, néhány emlékkép mellett főleg olyan fantáziákat találnánk nála, amelyek a jövővel kapcsolatosak. A fantáziák legnagyobb része valóban anticipációkból áll. Főként előkészítő cselekvések vagy éppenséggel lelki tréningek bizonyos jövőbeli történésekhez. Ha elvégezhetnénk ugyanezt a kísérletet egy öregedő emberrel - természetesen tudta nélkül -, nyilvánvalóan több emlékképet találnánk, mint a fiatal ember esetében, ugyanakkor meglepően nagy számú anticipációt is a jövővel, ezen belül is a halállal kapcsolatban. Mi több, ahogy szaporodnak az évek, úgy szaporodnak elképesztő mértékben a halállal foglalkozó gondolatok is. Az öregedő ember nolens volens [akarva, nem akarva] készül a halálra. Ezért vélem én úgy, hogy a természet már maga is felkészít bennünket a végre. Emellett objektív szempontból közömbös, hogy az egyéni tudat mit gondol erről. Szubjektív értelemben viszont hatalmas különbség van két állapot között, egyfelől amikor a tudat lépést tart a lélekkel, másfelől amikor olyan véleményekhez ragaszkodik, amelyeket a szív nem ismer. Hiszen az is neurotikus állapot, amikor az ember nem készül a halálra, mint célra, meg az is, ha ifjúkorában elfojtja a jövővel foglalkozó fantáziákat.
Meglehetősen hosszú pszichológiai gyakorlatom során számos megfigyelésre tettem szert olyan személyeknél, akiknek tudattalan lelki tevékenységét a halál közvetlen közelségéig követni tudtam. A közelgő véget rendszerint azok a szimbólumok jelzik, amelyek a normális életben is lelki állapotváltozásokat sejtetnek, nevezetesen újjászületési szimbólumok, mint például helyváltoztatások, utazások és más effélék. A közelgő halálra történő utalásokat több mint egy évre visszamenőleg követhettem álomsorozatokban, olyan esetekben is, amikor a külső szituáció semmi okot sem adott ilyen gondolatokra. Az elmúlás tehát elkezdődött jóval azelőtt, hogy a tényleges halál beállt. Egyébként ez gyakran megmutatkozik egy sajátos jellemváltozásban is, amely időben jócskán megelőzheti a halált. Álmélkodva láttam, hogy a tudattalan lélek mily csekély jelentőséget tulajdonít a halálnak. Eszerint a halál valami jelentéktelen dolog lenne, vagy pedig lelkünk nem törődik azzal, ami az egyént véletlenül éri. Ezzel szemben a tudattalant minden jel szerint sokkal inkább érdekli az, hogyan hal meg az ember, nevezetesen hogy a tudatnak a halállal kapcsolatos beállítódása megfelelő-e vagy sem. Egyszer egy hatvankét éves asszonyt kellett kezelnem. Még életteli volt és meglehetősen intelligens. Nem rajta múlt, hogy nem tudta megérteni az álmait. Sajnos túlságosan nyilvánvaló volt, hogy nem akarja megérteni őket. Álmai ugyanis nagyon világosak, de egyszersmind kellemetlenek voltak. Az asszony a fejébe vette, hogy kifogástalan anyja volt gyermekeinek, ők azonban egyáltalán nem osztották ezt a nézetét, és álmai is nagyon az ellentétes meggyőződést képviselték. Néhány heti eredménytelen fáradozás után kénytelen voltam félbehagyni a kezelést, mert be kellett vonulnom katonai szolgálatra (mindez a háború alatt történt). Ez alatt páciensem gyógyíthatatlan betegség következtében a haldoklás állapotába került, amely bármely pillanatban a végét jelenthette. Többnyire egyfajta delírium, vagy kvázi-alvajárás alakult ki nála, és ebben a sajátos szellemi állapotban spontán folytatta félbehagyott analízise munkáját. Ismét beszélt az álmairól, és önmaga kiegészítette őket mindazzal, amit előttem korábban makacsul tagadott, sőt ráadásul még sok mindent elmondott. Ez az önelemző munka hat héten át napi egy óra hosszat tartott. Ennek az időszaknak a végén annyira megnyugodott, mint egy páciens normális kezelés során, és aztán meghalt.
Ebből és számos más tapasztalatból azt a következtetést kell levonnom, hogy lelkünk mégsem nézi közömbösen az egyén halálát. Az a haldoklóknál gyakran megfigyelt kényszer, hogy még mindent elrendezzenek, ugyanebbe az irányba mutathat.
Az, hogy ezeket a tapasztalatokat végül is hogyan kell értelmeznünk, olyan probléma, amely meghaladja az empirikus tudomány kompetenciáját és intellektuális lehetőségeinket, mivel a végső következtetéshez szükségképpen hozzátartozna még a halál tapasztalata is. Ez az esemény azonban a megfigyelőt sajnos olyan helyzetbe hozza, amely lehetetlenné teszi számára tapasztalatának és a belőle adódó következtetéseknek objektív közlését.
A tudat szűk keretek között mozog, beszorítva a kezdet és a vég közti rövid időtartamba, amelyet ráadásul még körülbelül egyharmaddal megrövidít a periodikus alvás. A test élete valamivel tovább tart, mindig korábban kezdődik, és igen gyakran később szűnik meg, mint a tudat. A kezdet és vég minden folyamat elkerülhetetlen aspektusa. De rendkívül nehéz meghatározni, hol kezdődik és hol szűnik meg valami, mivel az események és a folyamatok, a kezdetek és a végződések a szó pontos értelmében sehol sem osztható kontinuumot alkotnak. A folyamatokat a megkülönböztetés és a megismerés céljából felosztjuk, de alapjában véve tudjuk, hogy minden felosztás önkényes és konvencionális. Ezzel nem avatkozunk be a világfolyamat kontinuumába, mert "kezdet" és "vég" legelsősorban tudatos megismerési folyamatunk szükségszerűsége. Azt kellő biztonsággal megállapíthatjuk, hogy az egyéni tudat bennünket illetően a végéhez ért. De kétséges, hogy ezzel félbeszakadt a pszichikai folyamat kontinuitása is, mivel a pszichének az agyhoz való kötöttsége manapság sokkal kisebb biztonsággal állítható, mint akár ötven évvel ezelőtt. Ennek érdekében a pszichológiának előbb még meg kell emésztenie bizonyos parapszichológiai tényeket, amit azonban mind a mai napig el sem kezdett.
Tudattalan pszichénknek ugyanis minden jel szerint vannak olyan tulajdonságai, amelyek fölöttébb figyelemre méltó megvilágításba helyezik a pszichének a térhez és az időhöz való viszonyát. A térbeli és időbeli telepatikus jelenségekre gondolok, amelyeket, mint ismeretes, sokkal könnyebb ignorálni, mint megmagyarázni. A tudomány eddig - néhány dicséretes kivételtől eltekintve - a könnyebbik végéről fogta meg a dolgot. Be kell azonban vallanom, hogy a psziché úgynevezett telepatikus képességei nekem nagy fejtörést okoztak, mivel kizárólag a "telepátia" megjelöléssel vajmi keveset magyaráztunk meg. A téridőbeli tudat korlátozottsága annyira átütő erejű tény, hogy ennek az alapigazságnak mindennemű áthágása szerfölött nagy elméleti jelentőséggel bíró esemény lenne, mivel általa bizonyítható volna, hogy a téridőbeli korlátozottság megszüntethető kategória. A megszüntető tényező eszerint a psziché lehetne, mert hozzá a téridőbeliség legfeljebb mint relatív, feltételes tulajdonság tartozik. Sőt adott esetben át is hágja a téridőbeliség korlátait, vagyis a relatív tér- és időnélküliség lényeges tulajdonságával rendelkezik. Ez az érzésem szerint nagyon nyilvánvaló lehetőség annyira beláthatatlan horderejű, hogy a kutató szellemet a legnagyobb erőfeszítésre serkentheti. Jelenlegi tudatfejlődésünk azonban annyira visszamaradt (kivételek erősítik a szabályt!), hogy hiányzik az a tudományos és gondolkodásbeli felkészültség, amely képes volna kellőképpen értékelni a telepátia tényeinek jelentőségét a psziché lényege szempontjából. Csupán utaltam itt a jelenségek e csoportjára, arra célozva ezzel, hogy a pszichének az agyhoz kötöttsége, azaz téridőkorlátozottsága nem olyan magától értetődő és megdönthetetlen, ahogy eddig feltételezték.
Akinek bármi csekély ismerete van a már rendelkezésre álló és eléggé bizonyított parapszichológiai anyagról, tudja, hogy az úgynevezett telepatikus jelenségek kétségtelen tények. A rendelkezésre álló megfigyelések objektív vizsgálatának és kritikájának kell megállapítania, hogy előfordulnak az események úgy is, mintha egyfelől a tér, másfelől pedig mintha az idő nem létezne. Ebből természetesen nem vezethető le olyan metafizikai következtetés, hogy mint "magánvaló" nem létezik, hogy nincsen sem tér, sem idő, és ezért az emberi szellem a téridő-kategóriának csupán mintegy ködös illúzióira szorítkozna. Inkább azt mondhatjuk, hogy a tér és idő nem csupán a legközvetlenebb, legnaivabb bizonyosság, hanem empirikus szemlélhetőség is, ugyanis minden, ami észlelhető, úgy megy végbe, mintha térben és időben történne. E hatalmas erejű bizonyosság folytán érthető, hogy az emberi ész a legnagyobb erőfeszítéssel igyekszik megismerni a telepatikus fenomén sajátosságait. Aki azonban igazságot szolgáltat a tényeknek, nem kerülheti el annak elismerését, hogy látszólagos tér- és időnélküliség e jelenségek tulajdonképpeni lényegét alkotja. Végtére is a naiv szemlélet és a közvetlen bizonyosság a szó legszorosabb értelmében véve csupán bizonyíték a pszichológiai a priori szemlélete mellett, amely egyáltalán semmilyen más formát nem enged meg. Az a tény, hogy értelmünk egyáltalán nem tud elképzelni téridő nélküli létformát, egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy ilyesmi önmagában véve lehetetlen. És miként nem vonhatunk le abszolút érvényű következtetést egy látszólagos téridő nélküliségből mint tulajdonságból arra vonatkozóan, hogy a téridő nélküli létformát tényként kell elismernünk, éppen ügy nem lehet az észleléslátszólagos téridő-kvalitásából olyan következtetést levonnunk, hogy semmiféle téridő nélküli létforma nem lehetséges. A téridő-szemlélet abszolút érvényességét illető kétely azonban nem csupán megengedett, hanem a mai tapasztalatokra való tekintettel éppenséggel ajánlatos. Az a hipotetikus lehetőség, hogy a psziché téridő nélküli létformával is kapcsolatban van, egyelőre komolyan veendő tudományos kérdőjel. Napjaink elméleti fizikájának eszméi és kételyei óvatosságra kell hogy intsék a pszichológust is, hiszen mi más "a tér behatároltsága" filozófiai értelemben véve, mint a térkategória relativizálása? Az időkategóriával (akárcsak a kauzalitással) könnyen megeshet hasonló. Az ezzel kapcsolatos kétely manapság inkább légből kapott.
A psziché alapvető lényege, hogy messze túl terjeszkedik a sötétség birodalmába. A lélek oly sok rejtélyt tartalmaz, mint a világ a maga galaxisrendszereivel, amelyeknek fenséges látványa előtt csak egy fantáziátlan szellem képes megfeledkezni parányi voltáról. Az emberi felfogóképesség tehát felvilágosodás korabeli fontoskodás, és ha ezt figyelembe vesszük, az aufklérista örömujjongása nem csupán nevetséges, hanem éppenséggel elszomorítóan szellemtelen is. Ha tehát valaki szíve indulatának szükségletéből, vagy az emberiség ősrégi bölcs tanaival való egyezésből, vagy "telepatikus" észlelések előfordulásának pszichológiai tényéből azt a következtetést vonná le, hogy a psziché elsősorban téridő nélküli létformával rendelkezik, ennélfogva pedig az a tulajdonsága, amit pontatlanul és szimbolikusan "örökkévalóságnak" nevezünk, a kritikus ész ezzel nem tudna semmilyen más érvet szembeszegezni, mint a tudományos non liquet-et [nem világos, nem tiszta]. Ráadásul az a le nem becsülhető előnye lenne, hogy megegyezik az emberi lélek időtlen idők óta létező és egyetemesen elterjedt penchant-jával [hajlamával]. Aki viszont nem vonja le ezt a következtetést - mert szkeptikus, mert lázadást szimatol a hagyomány ellen, vagy nem eléggé merész, mert felszínes a pszichológiai tapasztalata, vagy egyszerűen, mert gondolkodni rest és tudatlan -, az számíthat a nagyon kevés statisztikai valószínűségre, arra, hogy a szellem úttörőjévé váljék, de az is teljesen kétségtelen, hogy ellentétbe kerül önnön igazságaival. Azt persze, hogy ezek végső soron abszolút igazságok-e vagy sem, sohasem tudjuk majd bebizonyítani. Elegendő, ha penchcant-ként jelen vannak, és elég pontosan tudjuk, mit jelent meggondolatlan konfliktusba kerülni az "úgynevezett" igazságokkal: ugyanazt jelenti, mint amit az ösztönök tudatos mellőzése, semmibevétele, vagyis a gyökerek elvesztése hoz létre, dezorientációt, értelem nélküli életet vagy ahogy egyébként még nevezzük a csökkent érzés szindrómáit. Egyike a legvégzetesebb szociológiai és pszichológiai tévedéseknek, amelyekben korunk annyira bővelkedik, hogy egy adott pillanattól kezdve valami teljesen mássá válhat, például az ember gyökeresen megváltozhat, vagy hogy lehet találni egy képletet vagy igazságot, amely merőben új kezdetet jelent stb. Éppenséggel mindig csoda volt, ha egyáltalán valami lényegesen megváltozott vagy pláne jobb lett. A saját érzülettől és az ösztönök igazságaitól való eltérés feszült ingerlékenységet idéz elő, olyasmit, amiből manapság az embernek éppen elege van. Az ideges feszültség értelmetlenséget produkál, az élet értelmetlensége pedig olyan szenvedés, amelyet korunk még nem fogott fel teljes terjedelmében és egész jelentőségében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
