Transzfiguráció - Az alkímiai folyamat
Előző alkalommal az endúrára irányítottuk figyelmünket. Láttuk, hogy itt olyan fejlődésről van szó, amelyben az ember énközpontú tevékenységét folyamatszerűen semlegesíti a megelevenedő megkülönböztetési képesség. A halandónak és istentelennek az uralma a mikrokozmoszban a Gnózis ismerete által megsemmisül.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az endúra képezi az eredeti, isteni ember újjászületésére nyíló kaput. Keresztelő János azt mondja: Néki, a bennem lévő másiknak kell növekednie, nékem pedig alább kell szállanom.
A Gnózis világosságában megvalósuló endúra arra szolgál, hogy a mikrokozmoszon belül bekövetkezhessen a személyiség teljes megfordulása.
A transzfigurációt, amely az Isten-fiasághoz vezető út, nem lehet kísérletezve, hanem csak egy mélyen átélt belátás alapján megvalósítani. Aki mikrokozmoszában elkezdi a földi erők hatástalanítását, aki az endúra folyamatában áll, az nemcsak elvileg, hanem a valóságban is megtette az első lépést a transzfiguráció ösvényén.
Az alászállás a földi természetet illetően a szellem értelmében történő növekedést jelent. Az ösvényen haladó zarándok ezt belső tapasztalatként éli meg. Bár a személyiség még a dialektikus természet mozgatóerőinek befolyása alatt áll, a szellemszikra-atom alapján ösvényét most képes jó véghez vinni.
A gnosztikus filozófiában az eredeti lélek újjászületése központi helyet foglal el. Az endúra képezi a transzfiguráció kulcsát.
Erről tanúskodik Pál is 1. korintusi levelének 15. fejezetében: Imé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.
Talán ismerik Pál idézett szavait. Ezek képezik a gnosztikus kereszténység magvát, az igazi ember újjászületésének folyamatát. Ezek a szavak az isteni életbe visszavezető útra vonatkoznak. Tudatosan vagy tudattalanul mindenki tovább sodródik, de az anyagszülte ember nem érti ezt. Egyre nagyobb hatalomra és beteljesülésre törekszik az anyagban, és így mozgásban tartja a születés, virulás és hanyatlás törvényét. „Aki életétét el akarja veszíteni Jézusért, az megtalálja Azt (az eredeti életet).” Csak kevesen képesek áthatolni e szavak mély értelméhez és a bennük foglalt szükségszerűséghez. Sokan kitartanak az önfenntartás mellett, és nem találják az igazi életre nyíló ajtót. A születés, virágzás és pusztulás törvénye azonban végül is szétzúzza az anyagra irányuló törekvést.
Mi a szándéka Pálnak, amikor kilátásba helyezi a halhatatlanságot? Van néhány kozmikus törvény, amely kiváltképp a mikrokozmoszra és az újjászületési folyamatra vonatkozik.
Csodálatos bolygónknak - amelynek mi csak egy igen kis részét ismerjük, s amelyet életünkkel teljesen szétziláltunk - egy isteni alkímiai képlet képezi az alapját. Ezt a képletet Isten szelleme az ősanyag végtelen óceánjába írta bele. A határtalan interkozmikus teret ez az ősanyag tölti ki. Ez a teljes isteni élet örök óceánja, az egyetemes Materia Magica, amelyre minden megnyilvánuló formának szüksége van. Ebben - egy felfoghatatlanul hosszú folyamaton keresztül - Istennek a világra és az emberiségre vonatkozó ős-gondolata valósul meg. Minden általunk ismert vagy még nem ismert elem, anyag és erő elvileg jelen van ebben az ősanyagban. Az Élő Víznek ezt az óceánját a Nagy Lélegzet mozgatja. Az ismerhetetlen Szellem ez, amely megindítja és megnyilvánulásra ösztönzi az élő vizet. Ez Isten Szelleme, amely a vizek felett lebeg.
Az eredeti lelket, a mikrokozmikus ember megnyilvánulási elvét ez a lélegzet lobbantja lángra és kelti életre az ősanyagban. Az eredeti lélek az az alak, amelyben az egyetemes szellem kifejezi magát: ő a világosság hordozója.
Az eredeti ember Isten kép-viselője volt ebben a megnyilvánulásban. Ő volt az a forma, amelyben az eredeti lélek kifejeződött. Ő a manasz, a gondolkodó. Ő az a szellemi lény, aki elgondolkodik Isten gondolatain, és így az ősanyag erőit saját mikrokozmoszában szabaddá teszi, megeleveníti, mozgásba hozza és formát ad nekik.
Az eredeti emberiség egy része eltávolodott ettől az isteni fejlődési tervtől, és ennek következtében folyamatszerűen elmerült a dialektikában. Az ember azonosult alkotásának anyagával (ld. Nárcisz legendája). Isten lélegzetétől elválasztva, az ember saját teremtményeinek a rabszolgája lett. És még ma is az. Még az eredeti életre való emlékezetét is elvesztette, elmerült az anyagban, és végül teljesen az anyag erői tartják uralmuk alatt. Éden kertje vadonná vált, a bukott emberiség hatókörét pedig korlátozták. Az ember az eredeti dialektikus természetnek egy lezárt részében találta magát.
A mikrokozmosz, az egykor az isteni teremtésben működő alkímiai laboratórium, már nem volt többé összekötve a nagy Lélegzet éltető erejével. Az eredeti isteni gondolat azonban kapcsolatban marad a teremtményével, hiszen „Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait”. Ha az ember el is hagyta az isteni életterületet, eredeti természete, a szellemtűz, lappangó elvként még mindig benne rejlik.
Ezen a tényen alapul Pál előbb idézett szavainak ígérete. Ebből a bizonyosságból kiindulva szól ő, és hív fel az igazi ember helyreállítására. Pál szavai komoly belátásról tanúskodnak, és megmutatják az élet értelmét. Ha valaki ismét kapcsolatba lép a létének alapját képező eredeti alkímiai képlettel, akkor mikrokozmoszát megszabadítja láncaitól. A szellemszikra-atom a személyiségembernek az önfenntartás feladására irányuló legcsekélyebb kísérletére is válaszol. Ebben rejlik a következő szavak mély értelme: mire a tanuló megérik, mestere is megérkezik.
Viszont aki az isteni képlet mélyére akar hatolni, és azt meg akarja valósítani, annak tudnia kell egy nagy veszélyről. Mert az én-ember szüntelenül azon iparkodik, hogy az eredeti létállapotot a saját eszközeivel állítsa helyre. Mi mindent nem próbált már megváltoztatni és megjavítani! Ez az erőbedobás, mint már tudják, irreális, a való tényeknek nem megfelelő, mivel nem a szellemszikra-atom tervén és erején alapul.
A legmagasabb szint, amit az én e világon elérhet, egy bizonyos erkölcs és egy bizonyos eszmény. Erkölcsiség és eszmeiség azonban mindig a törekvő énhez kötődik, azaz: a dialektika ellentéteibe zárt marad. „Amikor Tao-t elhanyagolták, akkor keletkezett az emberszeretet és az igazságosság. Amikor megjelent az éleselméjűség és az okosság, színre lépett a nagy képmutatás”, mondja Lao Ce, a kínai bölcs. Ezzel rövid, de velős leírást ad az emberi élet dialektikus jellegéről.
A bukott fényhordozó helyreállítása egy szellemi folyamat, amit az építés királyi művészetének hívnak. Ez a folyamat a szellemszikra-atomból mint alapból indul ki, mivel a mikrokozmosz magjában rejlik az egyetlen lehetőség, hogy a halál markából a szellemi életbe jussunk.
A szellemszikra-atomból egy mindent helyreállító sugárzás ered. Ha ez a sugárzás aktívvá válik, akkor olyan erő szabadul fel, amely sejtről sejtre az egész testet transzmutálja, megváltoztatja. Az igazi alkimistának éppen ez a célja.
Az alkímia ősrégi, szent tudomány. Nem az ásványi arany előállításával vagy a földi élet meghosszabbításával foglalkozik. Az alkímia képezi a víztől és szellemtől való újjászületés folyamatának szellemi alapját, amelyről Krisztus beszélt Nikodémusnak (Ján.3:1-21).
Mivel az újjászületésnek semmi köze sincs elvont filozófiához és vallásos felinduláshoz, hanem itt egy szerves folyamatról van szó, felmerül a kérdés, hogy ez milyen következményekkel jár az emberi testben. Hiszen az újjászületés által a személyiség és a mikrokozmosz szerkezete teljesen megújul.
Korábban megállapítottuk, hogy nemcsak a dialektika mágneses tere, hanem a szellem elektromágneses tere is létezik. Ebből a szellemi élettérből egy hétszeres sugárzás indul ki. Ez formálja, táplálja és tartja fenn a szellem művét. Formálja, táplálja és fenntartja az eredeti élet-anyagot, amelyben az isteni gondolat felismerhetővé válik. Magától értetődik, hogy ugyanez az anyag az igazi ember újjászületéséhez is rendelkezésre áll. A hétszeres isteni élettérből négy gyógyító erő indul ki. Ezeket a gyógyító erőket a négy szent eledelnek is nevezik: a helyreállító és gyógyító mannának vagy pránának.
A kereső ember - néha tudattalanul vagy intuitív módon - hagyja, hogy a működő szellemszikra-atom vezesse, és így, egy pszichológiai pillanatban, kapcsolatba kerül annak hatásával. Megnyitja magát a Gnózis sugárterének. Egy olyan sugártérnek, amelyet az anyagban valóságosan, hitelesen képvisel a modern Rózsakereszt. Hasonló hasonlót vonz. Ebből a gnosztikus ösvény belső felismerése fakad.
Bármilyen kicsi is az első reakció, tény, hogy elkezdődött az alapvető megfordulás. A szellemszikra-atom ismét tevékeny, és a belső elválasztást válaszra készteti. Ez a szegycsont mögött elhelyezkedő csecsemőmirigy fokozott működésével kezdődik. Ez egy gnosztikus fényerővel telt hormont ad le a vérbe. Ezáltal alapvetően megújul a gondolkodás, vágyakozás és a cselekvés. Ennek az első érintésnek azonban még nincs maradandó eredménye. A máj-lép rendszer, amely a dialektikus éter- és asztrál-erő háztartás szabályozója és ellátója, kezdetben ellenszegül e folyamatnak. (Lásd: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője, 1. kötet, 9. fejezet: „Aki nem méltó, az maradjon távol innen”). Azon lesz, hogy az új hormont semlegesítse és eltávolítsa az élet-rendszerből.
Ebből láthatják, hogy az újjászületési folyamat még az anyagtestre is kihat. Kezdetben gyakran úgy tűnik, hogy a kereső megint ott tart, ahol korábban volt. De a gnosztikus érintés kis szikrácskája csírázó maghoz hasonlóan fejlődik. És a következő érintésre - amely kétségtelenül bekövetkezik - újra fellángol. Érintés érintést követ. Egészen addig, míg a Gnózis le nem lesz horgonyozva a belső elválasztás rendszerében valamint a vérben is, és végül ki nem terjed az egész testre. A fejet, szívet és vért a legmagasztosabb gyógyszer, a gnosztikus prána élteti. Ebben az összefüggésben a Szent Szellem erőiről is beszélünk, a Szent Szelleméről, aki a helyreállított új lelket táplálja, és minden tekintetben meggyógyítja, megszenteli.
Ezekben a folyamatokban nincs semmi elvont, filozofikus vagy misztikus. Ezek teljesen egyértelműen mutatkoznak meg az életfolyamatokban és a test építésében. Tanulóival így dolgozik a gnosztikus szellemi iskola!
Ha kizárólag gondolkodnánk az eredeti isteni élettérről, és nem járnánk az ösvényen, akkor mi értelme lenne egy gnosztikus szellemi iskolának? Aki komolyan az ösvényre irányul és elhatározza, hogy bejárja azt, az kezdettől fogva változik, szellem, lélek és test szerint.
A transzfigurációs folyamat feltétele, hogy a változások a testben menjenek végbe. A szükséges változás egy megvalósított, új életvitel által valóban formát ölt, ami az akarásban, gondolkodásban, érzésben és cselekedetekben is kimutatható. A szívből eredő gnosztikus befolyások így az egész rendszerben szétterjedhetnek. Emiatt hangsúlyozza a Szellemi Iskola azt a tényt, hogy a transzfiguráció útja kizárólag a fátyolnak ezen az oldalán, tehát az anyagtestben, az anyagi életterületen kezdhető el.
A teljes négyszeres személyiségre mint szolgáló tényezőre van szükség ebben a folyamatban. A test fontos szerepet tölt be az újjászületésben, de önmagától semmit sem tud elérni. A halandó nem örökölheti a halhatatlant. Aki követi a Gnózis ösvényét, és ennek szenteli magát, az elnyeri az új lelket, és vele egy új személyiséget. A tér és idő korlátai, amelyekhez a régi tudat kötődik, elvesztik jelentőségüket.
A transzfigurációs folyamat különböző szakaszai természetesen sokkal többet foglalnak magukba, mint amennyit itt szűk keretek között megbeszélhetünk. A transzfiguráció révén a bukás miatt elveszett egység ismét helyreáll. Az eredeti istenrendben Lucifernek - a fejnek - volt a feladata, hogy visszatükrözze a szívben fekvő szellemszikra-atom gnosztikus világosságát. Lucifer fényhordozót jelent. De amikor a fényhordozó maga akart a világosság lenni, szakadás következett be a fej és a szív között. Az isteni világosságot nem lehetett már felfogni. A tükör maga akart a fény lenni, s a szakadás így ténnyé vált.
Most már érthető, hogy a visszaúton az első lépés a fej és a szív közötti egység helyreállításával, és az ebből kiinduló tevékenységgel kezdődik.
Ha a regenerációnak ez az előfeltétele teljesül, az új teremtő és inspiráló erő átáramlik az egész idegrendszeren, és végül eléri a plexus sacralist, a karmikus én székhelyét. Itt van elraktározva a mikrokozmikus és a személyes tudat valamennyi tapasztalata.
A beáramló Gnózis-erő megtámadja és meghiúsítja a karmát. Ezáltal megváltozik a plexus sacralis, és visszanyeri eredeti szerepét, amit a neve is kifejez. Ez a gyújtópont képezi most az egész mikrokozmosz megújulására nyíló ajtót.
A megújulási folyamat révén az ember egyre világosabban látja feladatát. Mihelyt a gnosztikus erő létrehozta ezt a változást, felfelé áramlik a főszentélybe, hogy ott fejezze be az alkímiai folyamatot.
Most, hogy megközelítő képet kaptunk a gnosztikus világosságerő keringéséről, azt is el tudjuk már képzelni, hogy miért nevezik a plexus sacralist a szent kapunak. Ha ez a kapu gnosztikus értelemben megnyílik, ez egy teljesen új személyiség érvényre jutását jelenti, aki bár a világban van, de nem a világból való. Aki hozzákezd új személyiségének építéséhez, aki lerakja ennek az új templomnak első kövét, az önszabadkőműves, a szó valódi értelmében.
Ezt a folyamatot Pál az 1. korintusi levél 15. fejezetében írja le: „Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben. Elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben.”
Az egyiptomi ős-Gnózis és hívása az örök jelenben című könyve 4. kötetének XXII. fejezetében Jan van Rijckenborgh így ír:
Isten így támadhatja meg bennünk a haláltermészet világát az újjászületés érdekében, és a téridőrendet így nyeli el az örökkévalóság. A természetalak ugyanis az időnek van alárendelve; a lélekalak viszont a mennyei erőkkel áll kapcsolatban, s ennél fogva az örökkévalóságban él. Így semmisíti meg hát az örökkévalóság az időt. Így győzetik le a halál a lélektest megjelenése által.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
