| A gyászról : Légy a pszichológusod, és ne tagadd, hogy félsz a haláltól |
Légy a pszichológusod, és ne tagadd, hogy félsz a haláltól
http://www.hazipatika.com/articles/Legy_a_pszichol 2007.04.22. 18:22
Semmi sem annyira biztos az életünkben, mint a halál. Örök igazság, hogy aki megszületik, az előbb-utóbb meg fog halni - mégis ez a legnagyobb tabu. A modern világ rejtegeti a halál témáját, és ettől a titkolózástól nagyon-nagyon sokat szenvedünk.
Egy neves amerikai pszichiáter, Elizabeth Kübler Ross, aki az elmúlt évtizedekben rendkívül sokat tett a halálról való gondolkodásunk megértéséért, a következő öt fázisát írja le a saját elmúlásunkkal való szembesülésnek.
- Sokkállapot és tagadás - "Nem, ez nem lehet igaz, én nem halhatok meg."
- Harag, tiltakozás - "Micsoda igazságtalanság, miért pont én?"
- Alkudozás - "Rendben van, egyszer nekem is el kell mennem, de előtte még..."
- Depresszió -" Már látom, hogy mindent elveszítek...."
- Elfogadás, beletörődés - "Ha eljött az ideje, akkor elfogadom a megváltoztathatatlant."
 Minden szorongásunk a halálról szól?
A haldoklókkal végzett kutatások szerint mindenki, aki szembenéz az élet végével, átéli ezeket a fázisokat, de nem egyforma mértékben és nem ugyanazzal a lelkiállapottal. Van, aki megragad valamelyik korábbi fázisban, és nem képes eljutni a megbékélésig. A halálfélelem a legnagyobb minden félelmünk között, sokak szerint mindenfajta szorongás legmélyén ez rejtőzik. Ezért akarva-akaratlan, minden, a halállal kapcsolatos információt óhatatlanul a saját halálfélelmünkön szűrünk át. Így van ez természetesen a környezetünkben történt haláleseteknél is.
Ideje van a sírásnak...
A modern társadalmak, különösen a nyugati féltekén, szinte teljesen száműzik mindennapjaikból a halál témáját és tényét. Igyekeznek paraván mögé rejteni, láthatatlanná tenni nemcsak a haldoklót, a holttestet, hanem még a gyászolókat is. Ha valaki közeli hozzátartozóját veszíti el, legalább két nehézséggel kell szembenéznie: a saját gyászával és a környezet nyílt vagy rejtett sugallatával, miszerint minél hamarabb túl kell esnie a gyászon.
A hagyományos kultúrákban nem ilyen brutálisan tűntek el az emberek az élők közül, ahogy manapság. A haldoklókat hozzátartozók vették körül, a holttest körül virrasztottak, a rokonok, szomszédok együtt sírtak a hozzátartozókkal, a ravatal, maga a temetés, majd utána a kötelező gyász időszaka pontos "menetrendet" és magatartási mintát adott a gyászolóknak, miként kell bánni a veszteséggel. Ma ez a segítség szinte teljesen hiányzik.
Ha lezáratlan ügyek maradtak
A közeli hozzátartozó halála a tapasztalatok szerint nagyon összetett érzelmeket vált ki belőlünk: sokkot, tagadást, megszállottságot, haragot, önvádat, zavart, felháborodottságot, rémületet, esetleg a gondolkodás, a beszéd és a magatartás átmeneti zavarát stb. A gyásznak ezek a tünetei természetesek, és hozzátartoznak a pszichológusok által fontosnak tartott gyászmunkához. Egyénileg persze nagy különbségek vannak az emberek között a tekintetben, hogy ki mennyire mutatja ki az őt ért veszteséget. De jó tudni, hogy a lelki egészség szempontjából a gyász kifejezése a kívánatos. Jó, ha képesek vagyunk sírni, ha tudunk az elhunytról beszélni, ha meg tudjuk fogalmazni érzéseinket, ha kijárunk a temetőbe, ha szükség esetén lelki segítséget tudunk kérni másoktól a gyász elviselésében. A tapasztalatok szerint a váratlan, hirtelen halált nehezebb elfogadni, mint azt, amelyikre többé-kevésbé előkészültünk. Annak a személynek a halálát, akivel intenzív, de ellentmondásos kapcsolatunk volt, nehezebb elviselni, mint egy egyértelműen szeretett lény elvesztését. Az előbbi esetben ugyanis megmaradnak a lezáratlan ügyek kettőjük között, a túlélő emiatt gyakran bűntudatot, önvádat érez. |
A bánattól a depresszióig
Segítséget kell kérni, ha hozzánk közel álló személy halála után fél évvel is minden éjjel rosszul alszunk, nem nyertük vissza étvágyunkat, kerüljük az embereket, konkrét ok nélkül betegnek érezzük magunkat. Ha még mindig nem tudunk beszélni az illető haláláról, és nem tudjuk megsiratni, vagy úgy érezzük, hogy elvesztettük életünk célját és a veszteség egyre jobban elhatalmasodik az életünkben. Ha tartósan képtelenek vagyunk korábbi munkánk végzésére, és annyira reménytelennek érezzük magunkat, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozunk. Ha az elhunyt iránt egyre ellenségesebb érzelmek árasztanak el bennünket, vagy a külvilág, a rokonok, hozzátartozók, barátok iránt nőtt meg indokolatlanul és szokatlan mértékben bennünk a harag, indulat.
Ezek a tünetek azt jelzik, hogy valószínűleg betegségméretű depressziót váltott ki belőlünk a hozzánk közel álló személy halála. Ennek az állapotnak az elviseléséhez, gyógyításához - legalábbis átmenetileg külső segítséget kell kérni - pszichológustól, pszichiátertől esetleg lelkésztől.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
