|
Pogányí magyar hitvilág
http://aranysolyom.blacksun.hu/dokz/pogmagyhitv.ht 2007.04.22. 17:58
A hitvilág és a lélek
Magyarok hitvilágának gyökerei az ősidőbe nyúlnak vissza. Amikor az ember szellemi fejlődése során önmagára eszmélt, felismerte önmaga fordítottan cselekvő mását s így kialakult a tükörkép-lélek képzet. Amint azt nevéből is következtetni lehet, a lelket isten leheletének tartották. A halotti szokások: a gyász, a tor mind azt mutatják, hogy a testüktől elvált lelket a halál után is élőnek hitték. A lélekről vallott hiedelem rendszerhez tartozott az is, hogy haláluk után mennyben gyűltek össze, és innen szemlélték utódaik életét. (Itt a mennyet nem a zsidó-keresztény felfogás szerint kell elképzelni, hanem mint az akkori nyers népek felfogása tükrözi.) Azt gondolták, hogy a lélek a vérbő szervekben tanyázik, mivel kedveli a vizes helyeket éltető eleme a vér (Az ó-magyar Mária siralom a vérbő szerveket junhnak nevezi). Úgy vélték, hogy a lélek képes elhagyni a testet álom, illetve transzba esés által, a testet elhagyó lélek pedig rendkívüli hatalommal bír. Ezt azzal támasztották alá, hogy az álomképet egyenlőnek vélték az észleléssel, mivel az állomban a lélek kritikai kontrol és logikai kapcsolat nélkül félelmetes dolgokra képes. Szintén a testetlen lélek eszméjének erősítéséül szolgált az a tény, hogy álmukban találkoztak meghalt társaikkal. Ez lehetett az alapja az ősök nagyhatalmú szellemeibe vetett hitnek.
A hiedelem rendszer módosulása
A IX-X. századi gazdasági és társadalmi struktúrában gyökeres átalakulás következett be (törzsek, törzs-szövetségek kialakulása). Úgy vélték, hogy az ősök a túlvilágon is evilági életmódjukat folytatják, így társadalmi jelentőségüket az élő közösségben haláluk után sem vesztették el. Halott vezetők szellemei így segíthették az egész közösséget.
Mivel a társadalom szerveződése vérségi mintát követ az új szervezésű közösség legmagasabb szakrális vezetője a fejedelem. A fejedelem így isteni szférába emelkedett leszármazottjaival együtt. Megteremtődött az istenkirályság (teokrácia) vagy Rónai–Tas András szerint őseinknél a tengrizmus.
Ez az Ég istent Tengrit tisztelte. Ezt a hiedelem rendszert a nomád népeknél találjuk, köztük a törököknél. A tengrizmus lényege, hogy a szakrális uralkodó az Ég istenhez hasonlítja magát, illetve annak leszármazottjának, aki őt teremtette. Idézünk Mahmud al Kásgáritól [*1]: "A pogányok – isten pusztítsa el őket– az eget Tengrinek nevezik s mindent, ami nagyon kimagaslik, mint például egy hegy, vagy egy fa, azt is Tengrinek nevezik, és ilyen dolgok előtt hajlonganak. Innen van, hogy a bölcs embert tengri-kennek hívják. Mi minden ilyen tévedés elől Istennel keresünk menedéket." [*2] Szent László törvénye: "akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot visznek, bűneikért egy ökörrel fizessenek." [*3]
Az említett nagyhatalmú szellemősök viselkedése kiszámíthatatlan, oltalmazhatták a közösséget, de ellenük is fordulhattak (Bulcsú vezér: lekaszabolt öccse fejéért, a tisztes temetés végett az összes hadizsákmányt és foglyot felajánlotta). Ebből következik, hogy a halotti szokásokban általában megengesztelték a halottak szellemeit. Például az 1046. évi Vata féle pogánylázadás: Vatáék lóáldozatot mutattak be engesztelésül őseik szellemének népük hűtlenségéért, ennek az áldozatnak egy részét el is fogyasztották. Itt szükségeltetik néhány szertartás–formula elemzése.
a.) Lóáldozat - ételáldozat
Anonymustól, Béla király jegyzőjétől, tudjuk, hogy a régi magyarok ősi szokás szerint, engesztelő áldozatok alkalmával lovakat öltek le. Könyveinek 16. fejezetében ugyanis így ír erről: "ugyan azon a helyen pogány szokás szerint kövér lovakat öltek, és nagy aldumast (ez szent lakomát jelent) csaptak" [*4]. Mint azt hagyományainkból és népmeséinkből is kitűnik, joggal feltételezhetjük, hogy ezek az áldozati lovak fehérek voltak. Tudniillik más népeknél is kedvelt volt ez a szokás:
- perzsák (akiktől állítólag átvettük),
- germánoknál,
- dánoknál.
A magyarok ugyanis előkelőbbeknek tartották ezeket az állatokat s így áldozati lakomáikhoz előszeretettel válogatták ki. (Szintén szemléletesen tükrözi ezt Árpád története: amikor Zalán fejedelemnek fehér lovat küld ajándékba.)
Amint azt az 1046-os Vata-féle pogánylázadásnál láttuk, ezeket a fehér lovakat el is fogyasztották. Anonymus is megemlékezik arról, hogy a magyarok ünnepi lakomáikon fogyasztották el az áldozatul leölt fehér ló húsát. Más népeknél is az volt a szokás, hogy az áldozatbemutatást lakoma követte. Valahányszor említést tesznek arról, hogy a magyarok lóáldozatot mutattak be, rögtön utána hozzá teszik, hogy ezt ünnepi alkalmakkor fordult elő. Freisingi Ottó Chronica-ja is egyértelműen megemlíti, hogy a magyarok Szkítiából kijőve lóhússal táplálkoztak. Domonkos rendi szerzetesek az ázsiai magyarokról szintén úgy számolnak be, mint akik ló-, és farkas hússal élnek, ugyanis egy vatikáni emlékiratban ez áll: "ló- és farkas húst, meg effélét esznek; lótejet és vért isznak" [*5].
Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést: ezeket az áldozatokat kinek mutatták be a magyarok? Egyetlen istennek, a mindenség teremtőjének és kormányzójának, vagy holmi maguk által készített és tisztelt bálványisteneknek? Az 1046-os pogánylázadásról tudjuk, hogy a nép pogány szertartásokat követelt, hogy bálványokat tisztelhessen. A felkelők vezére Vata, démonoknak ajánlotta fel magát s az egész nép ugyan így tett.
Ám Anonymus könyve 39. fejezetében így ír: "Árpád vezér, akinek a mindenek ura volt a segítője, fegyvert öltve felállítá csatasorát, könnyek között imádkozván az Úrhoz..." [*6]. "Árpád pedig, övéivel együtt, megtöltvén szaruját a Duna vizével, a magyarok sokasága előtt, ezen szarukehely fölött a Mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr ezt a földet örökre nekik adja. Befejezvén szavait, mindannyian felkiáltottak: Isten! Isten! Isten! – így háromszor kiáltották, és ezt a szokást a magyarok egészen a mai napig megőrizték. [*7]" Következő idézetünk Theophülaktosz Történelem című művéből való: "A turkok (a régi bizánci írók így hívták a magyarokat) igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége" [*8]. Mint, ahogy Róna-Tas András említi a tengrizmust (az Ég Istene), a névtelen jegyző is a "mindenek urára" utal a magyarokkal kapcsolatban. Amint az idézetekből kitűnik, a magyarok egyedül a teremtő istenhez fohászkodtak, neki mutattak be áldozatokat.
b.) Eskü:
Vizsgáljunk meg a fenti kérdéssel kapcsolatban egy másik pogány szertartást is, mégpedig az eskü szertartását.
A régi magyarok, akik esküt kívántak tenni, valamilyen okból kifolyólag ünnepélyes keretek között saját testükön sebet ejtettek. A vért egy borral telt edénybe csurgatták, amelyből mindnyájan közösen ittak. Úgy tartották, hogy ez a szertartás mindennél szorosabb köteléket teremt közöttük. Anonymus könyvének 5. fejezetében következőképpen emlékezik meg a magyar eskü szertartásáról: "a fenn megnevezett férfiak ekkor, pogány szokás szerint, vérüket közös edénybe csorgatva felesküdtek Álmos vezérre"[*9]. Szintén az esküvel kapcsolatba Pomponius Mela a következőket jegyzi meg II. könyvének 1. fejezetében: "szövetségeiket nem éppen vér nélkül kötötték: azok, akik békét kívántak kötni egymással, megsebesítették magukat, kifolyó vérüket összekeverték és ittak belőle. Ezt tartották az eskü megtartása legbiztosabb módjának."[*10] Hérodotosz a történetírás atyja a következőket jegyzi fel a szkítákról: "a szkíták, amikor szövetséget kötnek, agyag edénybe bort töltenek és hozzávegyítik saját vérüket is, olyan módon, hogy testüket késsel vagy karddal egy kicsit megsebesítik. Ezután belemártják az edénybe szablyájukat, nyilaikat, bárdjukat, kardjukat. Miután ezt megtették, bőbeszédűen esküdöznek; majd kiisszák a bort, de nem csak a szövetségre lépők, hanem kíséretük tagjai is, akik pedig nagy méltóságúak."[*11] Mivel pedig fentebb láttuk, hogy semmiféle teremtett dolgot isteni tisztelettel fel nem ruháznak arra kell következtetni, hogy esküjüket egyedül a mindenható istenüknek teszik. Vannak olyan feljegyzések is, melyek az esküvel kapcsolatban elmarasztalóan nyilatkoznak. Azt róják fel a magyaroknak, hogy kutyákra és effélére esküdöznek miközben félbevágják vagy feldarabolják azokat. Meg kell jegyezni, hogy az eskü nem a megcsonkított állatra vonatkozik, mivel az állat csak jelképes értelmű: annak is így kell járnia, aki az esküt megszegi. (Ábrahám és Jahve esküjénél is ilyen elemek találhatók.)
c.) Mennyegző:
Ha az mennyegző szertartását is meg kívánjuk vizsgálni, érdekes és ellentétes feljegyzéseket találunk. Pápai-Páriz Ferenc az Ars Heraldica-ban így ír a mennyegző szertartásáról: "A régi magyaroknál szokásban volt, hogy a házasság megkötésének jeléül, a vőlegény valamely isten ezüstből készült képét ajándékozta kedvesének, hasonlóképpen tett a menyasszony is, hogy magához kösse vőlegényét - a képeket aztán mindketten viselték, amíg csak éltek."[*12] Ezzel az állítással ellentétben az biztosan kiderült, hogy az Etel és a Volga folyó mentén a XIII. században megtalált magyarok nem imádtak semmilyen bálványt. A fentebb említett vatikáni emlékirat ugyanis így fogalmaz: "pogányok (t. i. a magyarok), semmiféle istenképzetük nincs, de bálványokat sem imádnak."[*13]
d.) Halotti szokások:
Az ősi magyar pogányrítusok emlékei a mai halotti szokásokban is tovább élnek, ezek töredékei az egykori hitvilágra utalnak. Ilyenek például:
- halottak melletti éjszakai virrasztás,
- a tor (ősi lakoma áldozat),
- hangos elsiratás.
Az ősök arcukat és hajukat tépve, vérüket kiserkentve gyászolták elhuntjaikat. A halottnak megadták a vagyonból nekik kijáró rész is. Mivel rettenetesen féltek a halott szellemétől, az erőszakos halállal haltak fölött bosszúesküt álltak (Lásd fentebb: Bulcsu vezér). A temetkezés után a halott szellemének bárhol áldozhattak. Pogány szokás szerint fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot vittek.
Totemek ( a halott szelleme állatokba költözik)
Úgy vélték, hogy a halott szelleme bárhol tanyát verhet, ezért kutakhoz, fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot vittek. Nagy jelentőséget tulajdonítottak azoknak a tárgyaknak, amelyekbe hitük szerint ősök szelleme költözött (fétisizmus –Attila kardjának még a XI. században is bűvös erőt tulajdonítottak). A szellemek ugyanakkor élőlényekben is lakhattak (állatokban, növényekben –totem hit). Azt az állatot, amelyről feltételezték, hogy az ősök szellemét birtokolja tisztelettel vették körül, nevének kiejtése is tilos volt, jellegzetes darabkáit (a gyors nyúl lábcsontját, a sas szárnytollát, a vadkan agyarát amulettként viselték).
Sámán hit, a táltos alakja (az újjászületés)
Táltos vagy sámán
Mielőtt hozzákezdünk ehhez a témához egy fontos megállapítást kell tennünk. László Gyula Árpád népe c. könyvében megemlíti a magyarok ősi hitével kapcsolatban, hogy határozottan el kell utasítani azt az új megállapítást miszerint a magyarok " ősvallása" a sámánhit lett volna. (Megjegyzendő, hogy a kutatás valóban nem erősítette meg ezt a feltevést, pl. azt sem tudjuk biztosan, hogy volt-e a táltosnak egyáltalán dobja). Megállapítható, hogy a táltos és a sámán alakjában sok olyan elem van ami párhuzamosnak mondható. Ilyen a: foggal való születés, a felesleges csont, az állatokban való égi küzdelem stb. Ám azt is le kell szögezni, hogy ellentétek is akadnak bőven: a táltos nem emelkedik az ég egymás felé rétegzett magaslataiba, dobszóval vagy valamilyen hallucinogén anyaggal nem ejti magát révületbe, szertartásait is általában nappal végzi, ellentétben a sámánnal aki éjjel tevékenykedik. A táltosok többnyire gyenge idegzetű emberek voltak, akiknek bizonyos látomásai voltak, a közelmúltban tevékenykedő falusi javasasszonyaihoz lehetne őket hasonlítani.
Theophülaktosz is megemlíti, hogy a magyarok rendelkeztek olyan papokkal akik birtokolják a jövőbelátás képességét. Biztos, hogy a táltosok nagy tekintélynek örvendtek a nép körében (mint azt néhány feljegyzés meg is erősíti pl. Bokolabra, avar sámán, aki előkelő helyet foglalt el a kagán oldalán, a sámánok fejének számított). A magyar táltosok foglalkozásai közé tartozott: a jövendölés-tanácsadás (főleg ez volt a feladatuk), a füvek ismerete, és ezzel való orvoslás. Szintén az ő tisztjéhez tartozott: az isten tisztelete, imádságok, az áldozat bemutatása, az állatok belsejének megvizsgálása, és ezzel való jövendőmondás. Ez utóbbi úgy zajlott, hogy a táltos leölt egy állatot, és ezt a folyamatot alaposan elemzés alá vetette: meddig marad életben az állat, milyen színű a vér, hogyan folyik, stb., és ezekből a folyamatokból következtetett a jövőre. Ismeretes ezzel kapcsolatban egy Attila-legenda, ahol szintén béljósok döntik el egy csata folytatását. Vannak feltevések miszerint ezt a jóslási formát a rómaiaktól vették volna át a magyarok, de Ázsiában is nagy hagyománya van.
Ezek után vizsgáljuk meg magát a táltos szót. Több feltevés is lehetséges. Egyesek a tátong, tátogat, tátó szóból vezetik le, t. i. a révülésből indulnak ki. Mások ezt tévesnek tartják, és a finnugor " taitaa" tud, ért igéből eredeztetik. Ismét mások a török " talt" révületbe ejt ige mellett foglalnak állást.
Az elmondottakkal kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy sok írásban a táltos és sámán feladatköre illetve alakja összemosódik. Szegfű László László írásában is hasonlóval találkozunk, többek között azt is megemlíti, hogy az ősi vallás valamilyen szinten befolyásolva volt a lélekvándorlás tanától.
Vizsgáljuk meg ezek után a sámán szó eredetét, jelentését. Az elnevezés mandzsu-tanguz eredetű és orosz közvetítéssel került az etnográfusok szótárába. Az eredetileg tanguz szó a xaman, saman gyökere a " sa" tudni igéből származik. Jelentése: aki tud, tudó, tudós. Más feltevések szerint ez a szó a szanszkritból került kínai buddhista közvetítéssel a mandzsu-tanguzba. A szanszkrit " sramana" jelentése, buddhista szerzetes, aszkéta.
Most pedig vizsgáljuk meg az ősi magyar világképet, és benne a sámán-táltos alakját.
A honfoglalók világképét geocentrizmus jellemezte: mindenség közepén lapos földkorong található, amelyre szilárd félgömb alakjában borult a hét égbolt. Ezeket az úgynevezett világfa töri át és köti össze. Égi ágain egy-egy világ honol, ezekben a világokban vándorolnak a halott ősök, mígnem elérkezik újjászületésük ideje. Amikor a szellem megjárta mind a hét eget visszatér a Földre, hogy ismét újjászülethessen. A várakozás ideje alatt beköltözik valamilyen élőlénybe (totem) várva, hogy a közösség valamely nő tagja teherbe essék s ezáltal ő újjászülethessen.
Ebből következik, minden férfi arra törekedett, hogy számos fiú utódot hagyjon hátra akik áldoznak halott szellemének, ezzel biztosítva jólétét. Mivel ebben az időben az asszonyokat megvásárolták a szegényeknek nem volt más lehetősége, csak az asszony rablás. Így megérthetjük a kalandozó magyarokat, hogy nem parázna szándékból, vagy kéjvágyból cselekedtek, hanem a családalapítás szándéka vezette őket. Azt tartották a legszerencsétlenebbnek, akinek nem volt gyereke.
Ehhez a világképhez kapcsolódnak azok a rítusok, amelynek a végrehajtásához különleges képesség kell. A táltos az az ember, aki a közönséges emberrel ellentétben látja a tetejetlen fát. A táltosnak fölösleges csontokkal kell rendelkeznie hét, vagy kilenc éves koráig anyatejen élnie. Kiválasztása után elrejtezik. Ezalatt az idő alatt a szellemek elrabolják és feldarabolják, majd újból összerakják s mint sámán ébred újjá. A szellemek ezután őt szolgálják. Avatáskor a táltost bemutatják a szellemeknek. Jelképesen fel kell másznia a világfa tetejére (ilyen faemelvényekről tudunk más pogány lázadásoknál is). A táltos lelke révülés során képes elhagyni testét. Az a meggyőződés vezérli, hogy bizonyos formulák betartásával, szövegek elmondásával a szellemek cselekvésre bírhatók. Révülésen keresztül a szellemek segítségével megfejti az álmokat, tanácsot ad vitás ügyekben, kapcsolatot létesít a holtakkal, illetve gyógyít.
"Tűzimádó" magyarok kérdése
A táltosok működése valamilyen módon mindig a tűzhöz kapcsolódik. Akár révültek, akár áldozatot mutattak be a tűz mindig fontos szerepet játszott rituális szertartásokban. Így érthető meg, hogy a mohamedán források, illetve egyéb utazók miért írták azt a magyarokról, hogy tűzimádók.
A pogány tradíció elavulásának okai
Akár a tengrizmust nézzük, akár a táltos hitvilágot mind a kettő vérségi–nemzetségi alapon szerveződik, tehát nem missziónáló és nem befogadó jellegűek. A bomláshoz ezen kívül még az is hozzájárult. Egyrészt: Gardizi feljegyzéséből tudjuk, hogy a leányokat a házassághoz vásárolják, a szegények pedig rabolják. Az így bekerült asszonyok nem tartoztak vérségi közösséghez, tehát nem vehettek részt a vallásban sem. Saját vallásukat viszont gyakorolhatták és leány gyermeküket is oktathatták rá. Másrészt: A társadalomban az a képtelen helyzet állt elő, hogy a legrangosabbak és a leggazdagabbak vállaltak felelősséget a közösségért s ezért gyakran az életükkel is fizettek (v.ö. Álmos legenda). A vezető réteg így arra volt ösztönözve, hogy feladja pogány hitvilágát és egy új világvalláshoz csatlakozzék. A társadalmi fejlettségnek ezen a szintjén jutott el a kazárság a zsidó vallás, a volgai bolgárság pedig az iszlám felvételéig. Hasonló választásra kényszerített a belső fejlődése a magyarságot is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
