|
A sors, a végzet törvénye
A sors, a végzet törvénye
Mindig az az erősebb, aki
nem tombol, hanem mosolyog.
Japán közmondás
Az ember szabadon választhat, cselekedeteinek következményeivel szembesülnie kell. Ezt a végzet törvénye rója ki rá, vagy az ok és okozat törvénye, amely végzetként jelentkezik. A végzet nem átláthatatlan isteni döntés, sem pedig vakvéletlen, hanem egyszerű és igazságos törvény, amely így hangzik: „Mindenki azt kapja, amit előidézett. Sem többet, sem kevesebbet és nem is mást." A sorssal való szembesülés, a vele való elmélyült foglalkozás végül elvezet az egyetlen erőhöz, amit mi Istennek nevezünk.
Az ember teremtője, hordozója és túlélője saját sorsának. Minden egyes gondolat, érzés, szó és minden cselekedet ok, amelynek okozata van, és minden okozat minőségben és mennyiségben tökéletesen megfelel az oknak. Így hát nincsen sem véletlen, sem jutalom vagy akár büntetés, hanem kizárólag csak ok és okozat. A végzet döntéseink következményeinek summája. Cselekedetem következményei elől nem menekülhetek.
A végzet törvénye arra kényszeríti az embert, hogy tudatosan teljes felelősséget vállaljon életéért, valamint gondoskodik róla, hogy mindaddig szembesüljön cselekedeteinek következményeivel, míg a
saját maga által okozott problémákat fel nem oldja, és ezáltal szabaddá nem teszi magát. A végzet törvénye tehát akkor avatkozik be, amikor a teremtésben az ember maga nem tudja megteremteni a harmóniát.
A törvény nem dönt, csak kimondja: „Ha ezt teszed, ez történik, ha azt teszed, az történik. Te vagy a teremtő, te döntesz."
Mindenki tehát azt kapja, amit okozott. És valahányszor kap valamit, azt maga okozta, függetlenül attól, hogy ki közvetített. A másik ember csupán a végzet követe.
Aki ma elvet egy gondolatot, az holnap cselekedetet arat, holnapután szokást, általa pedig a jellemet, végül pedig a sorsát, a végzetét. Am a szabad választás a miénk, mi határozzuk meg, mit akarunk teremteni.
A végzet törvénye csupán szembesít bennünket cselekedetünk következményeivel, és az egyén szabadságát semmiben nem korlátozza. Mindenki szabadon döntheti el, mit akar vetni, ám aratni azt lesz kénytelen, amit elvetett. Ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor az, amit az emberek végzetnek hívnak, nem más, mint teremtés. A mód, ahogyan a végzet megmutatkozik, elárulja, hogy okozója miként gondolkodott, érzett és cselekedett. A rezonancia törvényének értelmében minden gondolat vele azonos energiákat vonz, és ekként erősíti meg önmagát, akár pozitív, akár negatív dolgokról van szól.
A végzet törvénye folyvást azzal szembesít bennünket, hogy ezen a világon minden az ok és okozat elvén működik: „Ki mint vet, úgy arat, s amit aratunk, azt el is kellett vetnünk." Ezzel a végzettörvénye voltaképpen a harmónia törvényének egyik aspektusa, mely törvény arról gondoskodik, hogy minden pólus megtalálja ellenpólusát, és ezzel semlegesíti önmagát. Örömeink és szenvedéseink mértéke pontosan megfelel az általunk előidézett okok mértékének.
Az ok és okozat láncolata nem a születéssel kezdődik, és nem is ér véget a halállal, hanem összeköti az egyes inkarnációkat, és bölcsen egymáshoz kapcsolja őket. Ebben az életünkben a következő életünk feltételeit teremtjük meg, és tudatosan meghatározhatjuk, milyen sorsot akarunk magunknak. Nem fehér lappal születünk, hanem hozzuk magunkkal összegyűjtött sorsunkat és jellemünket. Ez a tény ad magyarázatot a veleszületett betegségekre. Senki nem nulláról indul, valamennyien viseljük előző viselkedésünk pozitív vagy negatív következményeit.
Isten nem jutalmazza meg a jót, és nem bünteti a bűnöst - a bűnt kizárólag a bűn „bünteti". Amint elhagyjuk a rendet, elszakadunk attól a harmóniától, amelyet az élet ősokával való eggyé válás jelent - bűnbe esünk, és ez az elszakadás maga a büntetés is. Ezt azonban én okoztam, és csak én tudok véget vetni az elszakítottságnak. Isten soha nem fordul el tőlünk, mi vagyunk azok, akik visszaélünk szabadságunkkal, ám bármely percben visszatérhetünk az egység harmóniájába. Minden cselekedet, amely az embert közelebb viszi a harmóniához s ezzel Istenhez, jó cselekedet, ami pedig eltávolítja őt Istentől s ezzel a harmóniától, az negatív.
Különbséget kell tennünk végzet és rendeltetés
között. Az ember rendeltetése az, hogy Igaz Valójának tökéletességét egyre tökéletesebb formában kifejezésre juttassa. Miként Jézus mondotta: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok." (Máté 5,48) Ám hogy ezt milyen úton-módon érjük el, az a mi szabad választásunk és egyben a végzetünk. Fejlődésünket megfelelő gondolkodásmóddal elősegíthetjük, de nem megfelelővel le is állíthatjuk, rendeltetésünknek azonban mindenképpen eleget kell tennünk.
A gondolataink és cselekedeteink által előidézett okok pontról pontra bevésődnek lelkünkbe. Itt vezetik a mi karmikus számlánkat, amit egyik inkarnációból a másikba magunkkal viszünk. Ezen életünk éretlen magjai következő életünk talaján gyökeret eresztenek, és gyümölcsöt hoznak. Teljesen értelmetlen hát megfutamodnunk valamely nehéz helyzet elől, hiszen ezzel a szituációval mindaddig konfrontálódni fogunk, míg meg nem oldjuk.
Az „örökletes bűn" azt jelenti, hogy minden újabb inkarnációval saját örökünkbe lépünk. Így ismerjük fel a következő mondásban rejlő igazságot: „Senki nem árthat neked, csak te magad." Vannak olyan cselekedetek, melyeket az emberi törvények nem büntetnek: kereskedelemnek álcázott lopás, üzletnek álcázott csalás. Csakhogy bár milyen maszkot válasszunk is, az ok és okozat törvénye érvényes marad.
E törvény hatását mindennapi életünkben is megfigyelhetjük. Hogy milyen emberek kerülnek elénk, milyen helyzetekbe keveredünk, milyen dolgokat kapunk vagy éppen vesztünk el, mindezeknek okát múltunkban kell keresnünk. Nincs tehát sem szerencse, sem szenvedés, amire nem szolgáltunk rá, csak ok van és okozat.
A nagyon bizonytalan ember, akinek nincs belső tartása, önbizalomhiányban szenved, nincs elég kitartása és ereje ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye. Ezért aztán mindig olyan emberekkel konfrontálódik, akikben ezek a tulajdonságok hatványozottan megvannak. Esetleg olyan nőt vesz feleségül, vagy olyan gyerekei születnek, akik hamarosan „a fejére nőnek", vagy szakmájában szembesül olyan emberekkel, akik képesek keresztülvinni akaratukat.
Nagy tévedés volna azonban, ha azt gondolná, hogy élethelyzete megváltoztathatatlan sorscsapás. Fel kellene inkább ismernie, hogy ezt a problémát az élet adta fel, amit el kell fogadnia és meg kell oldania, mert később, egy más helyzetben vagy esetleg egy másik házastárssal újra ugyanezzel a szituációval találkozik, és ez mindaddig ismétlődik, míg meg nem tanulja, hogyan kell érvényt szerezni akaratának, s ezzel az egyensúly helyreáll benne.
E törvény értelmében újra meg újra olyan körülmények közé születünk, amelyekre szükségünk van, amelyekben azokkal találkozunk, akik rosszat tettek velünk, vagy akikkel szemben mi követtünk el valamit; akik támogattak bennünket, vagy akiknek mi segítettünk, mígnem ki nem egyenlítődik minden.
Lássunk egy rendkívüli példát:
Mind Lincoln, mind pedig Kennedy elnök foglalkozott a polgári jog kérdéseivel. Lincolnt 1860ban választották meg, Kennedyt 1960-ban. Mindkettő utódját Johnsonnak hívták, mindketten déli államokból származó demokraták voltak, és a szenátus tagjai. Andrew Johnson 1806-ban született, Lyndon Johnson 1906-ban. Lincoln elnök gyilkosa, John Wilkes Booth 1839-ben született, Kennedy feltételezett gyilkosa, Lee Harvey Oswald 1939-ben. Mind a kettőt meggyilkolták, mielőtt pert indíthattak volna ellenük. Mindkét elnököt pénteki napon, feleségük jelenlétében ölték meg.
Lincoln titkárát Kennedynek hívták, és megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy elmenjen a színházba; Kennedy titkárát Lincolnnak hívták, aki megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy Dallasba látogasson. John Wilkes Booth egy színházban lőtte le Lincoln elnököt, és egy raktárépületbe menekült, Lee Harvey Oswald egy raktárépületből lőtt Kennedyre, és egy filmszínházba menekült. Mind Andrew Johnson, mind pedig Lyndon Johnson neve tizenhárom betűből áll, John Wilkes Booth és Lee Harvey Oswald neve pedig tizenöt betűből. Vajon mindez véletlen volna?
Mások is ránk hozhatják hát a végzetet. Ha a paraszt egyre erősebb műtrágyát használ a földjén, saját vétkeinken kívül még másokét is megszenvedjük. Ha mások ránk kényszerítik saját nézeteiket, vagy az ő elképzeléseik és meggyőződésük szerint cselekszünk, akkor viseljük is a következményeket. Az élet ugyanis csupán ajánlatot tesz, amivel elhatározásra késztet bennünket. Ha valaki nagyon akarja, még mindig talál elegendő természetes táplálékot, mértéktelen étel- vagy italkínálat esetén elég, ha udvariasan visszautasítjuk, ha pedig mások rám akarják kényszeríteni nézeteiket és meggyőződésüket, akkor ezzel arra is kényszerítenek, hogy megformáljam saját véleményemet. Minden esetben ugyanis én viselem a következményeket, ennek megfelelően kellene tehát az okot is megteremtenem. Mindaddig, amíg másokat hibáztatok, igen messze vagyok az igazságtól.
Létezik azonban közös végzet is. Minden ember minden egyes inkarnációjában sorsközösségekbe tartozik, ami vonatkozik házastársára éppúgy, mint a családjára - nemzetiségére éppúgy, mint fajára. Mindegy azonban, hogy egyéni sorsról vagy egy egész csoport sorsáról van szó, az egyént csak akkor érinti, ha az illető okot ő idézte elő. Akár autóbalesetről van szó, akár repülőgép-szerencsétlenségről, háborúról vagy más katasztrófáról, ezt a végzetet az érintettek mindig a rezonancia törvényének értelmében vonzzák magukhoz. Vonatkozik ez azokra a látszólagos igazságtalanságokra is, amelyek bennünket érnek. Semmi nem történhet véletlenül velünk, hiszen maga a véletlen is az ok és okozat törvényének van alárendelve.
Az emberek negatív és pusztító gondolatformái összegződnek, és háborúként, forradalomként, társadalmi megmozdulásként vagy gazdasági válságként, összeomlásként manifesztálódnak. A csoportsors is visszahat okozójára, mert a kiegyenlítő igazságosság elől senki nem menekülhet. Ugyanez érvényes bizonyos bűncselekményekre vagy járványokra, melyek megjelennek, majd ismét eltűnnek.
Ebben rejlik a magyarázata annak is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos emberek csodával határos módon túlélnek egy katasztrófát: jelen vannak ugyan, de nem vesznek részt a csoportsorsban, mert ehhez a következményhez nem rendelkeznek megfelelő okkal. Ugyanez érvényes arra az esetre is,
amikor olyan családnak vagy nemzetnek vagyunk a tagjai, amely látszólag a mi személyes hozzájárulásunk nélkül élvez előnyöket. Csak az manifesztálódhat, amit mi idéztünk elő.
Ám az is előfordulhat, hogy valakinek a sorsát az igaz szeretet nevében önként átvállaljuk.
Ha valóban megértettem a sorstörvény vagy végzettörvény működését, akkor minden kellemetlenséget, sértést vagy hálátlanságot hálatelt szívvel fogadok, mert szellemi fejlődésem útján nagyobb segítséget jelentenek nekem, mint akármilyen baráti dicséret.
Ám csak kevesek hajlandók a látszat mögött felismerni a valóságot, felismerni, hogy nyereségük kétszeres. Először is sorsuk egy részét megoldhatják azáltal, hogy megélik, ráadásul az így szerzett felismeréssel tudatukat is tovább tágíthatják. A legkeservesebb tapasztalatokban a legnagyszerűbb felismerések rejlenek, és a bölcs megtanulja, hogy épp ezekért legyen a leghálásabb. Amely leckét ugyanis egyszer már megtanulta, azt a sors nem hozza újra elébe. Ám minden embernek újra meg újra inkarnálódnia kell, míg valamennyi, általa létrehozott ok következményét meg nem élte, s ezzel a törvényt be nem teljesítette.
A végzet törvénye azonban csak addig működik az ember életében, amíg saját akarata szerint cse. lekszik. Mihelyt individuális akaratát a teremtés
akaratával egyesíti, és hagyja, hogy ettől kezdve kizárólag a teremtés akarata érvényesüljön benne, Igaz Valója harmonikusan, tisztán nyilvánul meg, és megszabadul a végzettől.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
