|
Önismeret és a két természetrend ismerete
Rózsakeresztes szellemtudomány 2008.04.27. 15:21
 Rózsakeresztes filozófia
Első előadásunkban e világ emberének életéről és törekvéseiről szóltunk. Elmondtuk, hogy a gnosztikus tudat hiánya miatt az igazi életcél nem érhető el.
Az énközpontú embert számos gondolat és eszme lelkesíti, a valóságban azonban - mindezek hátterében - a nagy honvágy, az ősatom, az eredeti, isteni ember utolsó maradványának a hangja ösztökéli. Ez a maradvány a viszálymentes, szabadságban, biztonságban és igazságosságban eltöltött élet utáni ősi vágy tényleges okozója.
A valódi ismeret, a Gnózis hiánya miatt a halandó ember e mulandó világban igyekszik eszményeinek formát adni, ám végül is itt minden eszménykép utópiának bizonyul. Hogy az ember mindezt átlássa, és tudatlanságának terjedelmét felmérje, ahhoz önismeretre kell jutnia. Azok számára, akik megszabadító tudásban szeretnének részesülni, az „Ember, ismerd meg magad!” jelenti a legrégibb követelményt és feltételt. Saját lényének és evilági életviszonyainak tárgyilagos ismerete az embert egy teljes megfordulás szükségessége elé állítja. Lénye ekkor megnyílik a Gnózis előtt, amely egész életrendszerét megváltoztatja majd.
Gyakorlatok, pszichológiai módszerek, asztrológia vagy meditációs technikák segítségével viszont nem lehet önismerethez jutni. Az önismeret inkább a belső átélés és megtapasztalás útjának bejárását kívánja meg a Gnózis erejében és védelme alatt. Amilyen mértékben megnyílik valaki a Gnózis hívására, olyan mértékben jut majd az életét és lényét teljesen megváltoztató önismeretre.
Ezzel kapcsolatban érdemes lesz elgondolkodnunk olyan dolgokról, mint pl. a földi ember élete, az én-ember állapota; az eredeti, mikrokozmikus ember állapota; a világ, amelyben az ember él és amelynek részét képezi; az ember alapvető tudatlanságának és sokrétű földi szenvedésének valódi oka.
Ez persze csupán néhány megfontolásra ajánlott szempont. Hadd egészítsük ki ezeket a gnosztikusok néhány klasszikus kérdésével:Honnan jön az ember?Miért van itt?Hová megy itt eltöltött élete után?Mi is voltaképpen az élet?Honnan ered a mi világunk?Ki vagy mi teremtette és tartja fenn?
A kereső, nyughatatlan embernek azon kell iparkodnia, hogy tárgyilagos választ kapjon ezekre a kérdésekre. Ezt a választ persze nem a távolban kell keresnie, hiszen ez, mint már említettük, igazságként őbenne magában rejlik, csak ismét életre kell kelteni, és ki kell bontakoztatni. Erről az igazságról az emberiség-történet sok nagy bölcs tanítója tanúskodott: Pitagorasz, Hermész Triszmegisztosz, Buddha, Lao Ce, Jézus Krisztus.
Ha az igazság mint elv nem volna jelen az emberben, akkor ezt nem is keresné, és nem is ébredne a tudatára, nemhogy aszerint tudna élni! Akkor abban sem lehetne biztos, hogy a feltett kérdésekre egyáltalán kapható-e kielégítő válasz. Az emberben egy mag van elrejtve, amely arra ösztönzi őt, hogy keresse az igazságot - és az igazság ugyanebben a magban rejlik. Erre utal Lukács evangéliuma, amikor azt mondja: „Isten országa tibennetek van”.
Minden nagy világvallás beszél az útról, amely befelé, az igazsághoz visz. Erre utal a keleti vallások lótuszvirágának drágagyöngye, az eredeti állapot - teozófusok által emlegetett - utolsó maradványa, és ez „Jézus magja” vagy a „rózsabimbó”, amelyről a klasszikus rózsakeresztesek szólnak.
A modern Rózsakereszt gnosztikus iskolája az „ősatom” vagy „szellemszikra-atom” fogalmat használja.
Ez a halhatatlan elv az emberi rendszer szívében rejlik, és tartalmazza mindazt, ami az eredeti isteni ember helyreállításához szükséges. A Rózsakereszt gnosztikus iskolája segíteni szeretné a kereső embert a helyreállításnak ezen az útján. De neki magának is, egészen az ősatomig meg kell vizsgálnia és át kell élnie ezt az utat, miközben mindennapi élete zajlik. Ezt senki más nem teheti meg helyette.
A gnosztikus tudatossá válás nem érhető el intellektuális ismeretek halmozásával, és úgy sem, hogy másvalakit - például egy mestert - követünk. Ez az út az ön-tekintély és ön-szabadkőművesség útja. Amíg nem ezt követjük, lehetetlen lényegi önismeretet szereznünk. Biológiai tudatunkból addig nem tudunk kiemelkedni.
Alapvető tudatlanságának és tehetetlenségének állapotában az ember képtelen helyes választ adni a benne lévő ősvágyakozásra, és nem fogadhatja be az igazi ismeretet, a Gnózist.
A világot, amelyben élünk, a szüntelen változás jellemzi. Itt minden alá van vetve a születés, virulás és hanyatlás folyamatának. Ez azt jelenti, hogy végül minden a felbomlás és halál martaléka lesz.
Bármit is keres, bármivel is kísérletezik az ember, semmi sem biztos, semmi sem maradandó. Birtok, tekintély, hatalom, egészség és boldogság - mindezek elmúlnak. Törekedjen bár az ember mégoly nemes eszményre, akár szociális, vallásos, tudományos vagy akár művészi téren, egyszer mindennek törvényszerűen vége szakad. Bármi is keletkezik a világban, ismét elmúlik: ez ennek a természetnek a törvénye!
Világunkban minden az ellentétpárjával együtt fordul elő: születés és halál, nappal és éj, háború és béke, és így tovább. Világunkat ezért nevezik - joggal - az ellentétek, a kettősség vagy a dialektika világának.
Ami keletkezik, az magában hordja már saját elmúlását is, és ez megfordítva is igaz. Az ember szenvedésének oka, hogy a földi életet megkísérli tartóssá tenni. Ez a törekvés logikátlan és esztelen, s ezzel megsérti a természet alaptörvényét. Egy mulandó világban azon fáradozni, hogy valami harmonikus, el nem múló építményt hozzon létre: ez csak árnyékok kergetése. Amit létrehoz, az óhatatlanul ismét visszatér az eredetéhez - a semmiből a semmibe.
Nos, ha valaki belátja, hogy a látható világ az illúziók világa, vajon remélheti-e, hogy a láthatatlan világ megfelel majd ősi vágyának? Megtalálja-e ott a beteljesülést és boldogságot, valamit, amit oly sok vallás kilátásba helyez?
Talán Önökben is ott szunnyad annak a hite, hogy életük majd örökké tart. Ha azonban keresik az igazságot, fel fogják fedezni, hogy ez a hit ebben a formában csupán illúzió. Mert az élet a túloldalon, a halál oldalán is mulandó, az az élet is a dialektika törvényszerűségeinek van alávetve. A túlvilág az a térség, amelyben az ember finomanyagi testei foszlanak semmivé. (Ezekről a 4. és 5. előadásban lesz szó.)
Az élet, amely a halál után vár az emberre, éppen olyan, mint a mostani, vagyis időleges. Előkészületként szolgál egy emberi életrendszer új születéséhez. A halál előtt - és a halál után: mindez ugyanannak a természetnek a két élettere. Ez a dialektikus természet - és mindkét oldalának élete is - tökéletlen. Ebben a természetben megy végbe a születéstől a halálig és a haláltól a születésig tartó végtelen körforgás.
Itt érkezünk el a reinkarnáció fogalmához, amelyet majd a negyedik előadásban tárgyalunk részletesen.
Az egyetemes bölcsességtan a mi életterületünket anyagi és anyagtalan oldalával egyetemben a bukott vagy az Istentől elválasztott világnak nevezi. Jézus ezért mondta: „Az én országom nem e világból való.” (Ján. 18:36)
A dialektikus ember el van választva az isteni élettől. Mégis serkenti és előre hajtja őt a Gnózis hívó hangja, amely az isteni élet őbenne rejlő utolsó maradványát, a szellemszikra-atomot szólítja meg.
Ha az ember önismerethez jut, megérti majd, hogy ő maga nem az eredeti isteni ember: nem az, aki ismerte Istent és akit Isten is ismert, ahogyan a Biblia írja le ezt az eredeti létállapotot. Az eredeti teremtmény, a 'mikrokozmosz' elvesztette tudatos kapcsolatát Istennel, és most már csak egy átmeneti, anyaghoz kötött eszközzel, a személyiség-emberrel rendelkezik. Ez a mulandó és anyaghoz kötött rendszer korlátozott tudattal és észlelőképességgel rendelkezik. Mindkettőt a helytállási törekvés határozza meg, és ezért énközpontú. Így az ember teljesen el van vágva az első kézből származó ismerettől, a mindenséget kitöltő eredeti isteni világ észlelésétől.
Ezzel tehát vázoltuk az anyagszülte ember állapotát. Mivel az igazságtól és az eredeti élettől el van választva, vakságában az ember tévesen arra törekszik, hogy ezt az elválasztottságot a dialektika keretein belül szüntesse meg. És ezt ráadásul egy olyan, uralkodóvá és hangadóvá lett személyiséggel kénytelen megpróbálni, amely az egész sérült mikrokozmikus rendszert egyre inkább az érzéki csalódásokhoz és a homályhoz láncolja.
Hogyan hangzik hát az erre a problémára adható pozitív válasz?
Az igazságtól elválasztott embert is a Gnózis ereje tartja fenn, de ő visszaél vele, és önző céljaira használja. Ez az oka tragikus körforgásának, és a dialektika térségein belül szerzett sok tapasztalatának és inkarnációinak.
Az őbenne rejlő istentervvel való kapcsolatát azonban ismét helyreállíthatja, mihelyt az én sok és olykor keserű tapasztalat után teremtőjéhez fordul, és így szól: „Uram, mit akarsz, hogy mit cselekedjem?” Csak ekkor áll fenn a lehetőség, hogy az igazi, eredeti ember és a Gnózis elválasztottsága megszűnjék. Akkor győzhető le és hagyható el a dialektika, amikor az ember az eredeti gnosztikus erőt ismét a helyes módon veszi használatba.
Van egy elsődleges, alapvető erő, amelyből élünk, és amelyet a feltámadásunkra is használhatunk - vagy pedig arra, hogy továbbra is a születés és halál kerekéhez láncoljuk magunkat. A döntés az ember kezében van, mégpedig szabad akarata alapján. Ha ez az ismeret számos tapasztalat alapján felébred benne, akkor egy egészen új fejlődés kezdetén áll, rendkívüli távlat nyílik meg előtte!
Előadásunkat a szellemi iskola irodalmából vett idézettel szeretnénk befejezni. Jan van Rijckenborgh Az egyiptomi ős-Gnózis IV. kötetének 15. fejezetében ezt írja:
A változások játékának soha nem lesznek képesek véget vetni. Annak sem kezdete, sem vége nincs. Emiatt a dialektika a mélységek természettörvényszerű határa. És Önök ezen a határvidéken élnek. Nem tudnak azonban egyszerűen átvonulni, hanem ki kell emelkedniük belőle. Ez a pusztai megkísértés értelme. A határvidék erői mindent felajánlanak a jelöltnek. Ha nem képes ellenállni a csábításnak, akkor bele is gabalyodik a hálóba.
Az igazán belátásra ébredt ember azonban távol tarja magát ettől. Erre Önök is képesek, mihelyt elegendő belülről jövő belátásra tesznek szert, mihelyt letisztázzák magukban, merre kell fordulniuk, s tudják, hogy meg kell szabadulniuk az ellentétek hullámzásától.
Amikor pedig ennek valóban tudatára ébrednek, egyetlen pillanatra sem szabad többé késlekedniük. Azonnal cselekedniük kell, és határozottan, gnosztikus-tudományosan ki kell szabadítaniuk magukat, közvetlenül és tökéletesen: „Vajha ma hallanátok az ő szavát, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, hanem hagyjátok bevezetni magatokat az új országba.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
