|
Az ember mint mikrokozmosz
Rózsakeresztes szellemtudomány 2008.04.27. 15:36
 Rózsakeresztes filozófia
Újjászületés vagy reinkarnáció
A harmadik előadásban ismertettük a két életterületet. Szóltunk az isteni élettérről és a dialektikus életterületről, és elmondtuk, hogy ez utóbbi mind a halál előtti, mind a halál utáni létet magában foglalja. Az isteni élettérre az örök keletkezés, szabad kibontakozás, igazságosság és harmónia jellemző. Ott olyan viszonyok és sajátosságok uralkodnak, amit a dialektikában hiába is kísérelünk meg létrehozni. Mihelyt az ember át akarja törni saját világának a törvényszerűségeit, vagy a tudatából akarja száműzni azokat, a dialektikus élettér rögtön áthághatatlan korlátokat állít.
Ismeretes, hogy mostani életterületünk a születés, virulás és hanyatlás törvénye alatt áll. Újból és újból felismerjük, hogy ebben a természetben az életet az ellentétek határozzák meg. A halált a születés követi, a sötétséget a világosság, a háborút a béke, és megfordítva. E sok ellentétpár között tévelygünk szakadatlanul. Abszolút érték nincs, minden viszonylagos.
A két életterület az emberi rendszerben találkozik. Egyrészt itt van az ember, aki semmi mást nem tapasztal és lát, mint a dialektikus életteret. Másrészt pedig jelen van a „nagy honvágy”, az ősemlékezés, amely benne dúl. Belőle magyarázható a haladásra, a fejlődésre, a vallásra, az eszményekre és az okkult ismeretekre irányuló törekvés. Innen ered az ember minden kísérlete, hogy kulturálttá és emberivé tegye a dialektikus életet.
De bármit is akar megvalósítani, megváltoztatni vagy megtartani, minden csalódással végződik. Az embert minduntalan annak a látszata keríti hatalmába, hogy most végre egyenlőség, béke, összhang és boldogság köszönt majd rá. De lassan, észrevétlenül vagy akár hirtelen minden az ellentétébe fordul. Így szövi át az életet a tévedés, s a meghiúsult remények.
Ha betekintést nyerünk mindkét élettérbe, világossá válik számunkra, hogy miért beszélünk tévedésről, megtévesztésről, és ez miért nem változik meg soha a dialektikus ember számára. Az ősemlékezés ösztönzésére az ember az eszményit, a tökéletes életet keresi, azt, amivel a dialektikus természet sohasem ajándékozhatja meg.
Ezt a tökéletes életet a mikrokozmikus ember a távoli múltban önként elhagyta. Emiatt az esemény miatt, amit bukásnak neveznek, elvesztette eredeti képességeit, kivéve a szellemszikra-atomot, az eredeti embernek ezt a visszafejlődött maradványát. Az eredeti ember életre keltéséhez „víztől és szellemtől való újjászületésre” van szükség. Az evangélium ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy az újjászületés csak az Isten-természetből származó erők segítségével történhet meg.
Mit jelent az igazi ember újjászületése?
Újjászületni Isten terve szerint - szellem, lélek és test szerint. Ez pedig, mint már mondtuk, lehetséges, mert az eredeti isteni 'lélegzet', a Gnózis, sugaraival áthatja a dialektikus természetet. Nincs egy köbmilliméternyi tér vagy anyag sem, amelyet ne hatnának át ezek a sugárzások. Ezért mondták a klasszikus rózsakeresztesek: nincs üres tér.
A víztől és szellemtől való újjászületés olyan folyamat, amelynek következtében az ember ismét megfelelhet tulajdonképpeni rendeltetésének, feladatának és felelősségének. Élete értelmet nyer.
Amit mi embernek mondunk, az a valóságban egy rendkívül bonyolult rendszer. Az ember egy mikrokozmosz, egy világ - kicsiben. Ez a mikrokozmosz gömb alakú, felépítése hétszeres. Hét egymásba ágyazott térség, melyeknek központja a szellemszikra-atom.
Ebben a mikrokozmikus térben két lény található: a felettes és az alantas önvaló. A felettes ént aurikus lénynek is mondjuk. Ezt egy mágneses burok veszi körül; ebben van feljegyezve a teljes mikrokozmikus múlt. (Ezzel kapcsolatban utalunk még Az eljövendő új ember 10. fejezetére, melynek címe: A nyelvek képessége.)
Az előbb említett mikrokozmikus múlt sok tapasztalatból, az elmúlt életek eredményeiből áll, és mai hatása működő mágneses erők rendszereként mutatkozik meg. Mindezek az erők együtt egy bizonyos jellegű, lángoló asztrális tüzet képeznek. Ez a tűz határozza meg a mikrokozmosz mágneses jellegét. Magához vonzza mindazt, ami összhangban áll ezzel az asztrális tűzzel, ugyanakkor eltaszítja azt, ami ellentétes vele.
Az aurikus lény asztrális tüze az alantas én, az anyagi személyiség jellegét is meghatározza. Ez az alantas én a megnyilvánulási vagy légzőtérben él, melyet pedig az aurikus lény vesz körül.
Az alantas önvaló nemcsak hogy a felettes én befolyása alatt áll, hanem egyúttal annak a teremtménye is. A múlt az alantas énben mint karma nyilvánul meg. Belőle magyarázhatók az ember hajlamai, sorsa és jelleme is.
Eredetileg egy olyan mikrokozmosz létezett, amelyben megnyilvánult a szellem. Szellem, lélek és test egységet képeztek. A mikrokozmosz összhangban állt a teremtési tervvel, és ez vezérelte őt. Most azonban a szellem vezérelte mikrokozmosz helyett olyan kis-világról kell beszélnünk, amely el van választva a szellemtől.
Egy eonokon át tartó folyamatban egy felettes és egy alantas önvalót fejlesztettek ki ebben a mikrokozmoszban, s mindkettő a dialektika törvényszerűségéihez van kötve, és ez határozza meg őket.
Az ember, ahogy most ismerjük, egy erősen elfajult mikrokozmoszon belül létező átmeneti megnyilvánulás. Bukott és elfajult állapota ellenére azonban a mikrokozmosz halhatatlan marad. De a forma, amelyben megnyilvánul, a földi személyiség, újból és újból megszűnik. Mert ami mulandó anyagból van felépítve, az a születés, virulás és elmúlás törvényének van alávetve. Ami porból lett, annak ismét porrá kell lennie.
E törvény miatt a mikrokozmosz újra és újra elveszti megnyilvánulási lehetőségét, a személyiséget. Hogy megnyilvánulhasson, arra kényszerül, hogy ismételten egy új halandó személyiséggel kapcsolódjon össze. Ezért kötődik a dialektikus élettérhez. És így követi az egyik inkarnáció a másikat. A reinkarnáció tehát egy kényszer-intézkedés. De beláthatjuk, hogy ez egyúttal egy szeretetteljes, csodálatos fáradozás eredménye is: ez a Gnózis fáradozása a bukott mikrokozmoszért.
E fáradozás révén a bukás pillanatától kezdve olyan feltételeket alakítottak ki, amelyek a mikrokozmosz számára fokozatosan lehetővé teszik, hogy ismét helyreállítsa az isteni természettel megszakadt kapcsolatát. Így a személyiség képes feldolgozni a dialektikus életterületen szerzett számtalan tapasztalatát, és az ősemlékezés valamint a gnosztikus fáradozás révén belátásra juthat életcélját illetően.
Ha megvan ez a belátás, akkor fokozódik benne a készség, hogy közreműködjön a mikrokozmosz helyreállításában.
Milyen feladatot ró a személyiségre ez a közreműködés?
Ha figyelmünket az alantas önvalóra, a személyiség-lényre irányítjuk, azt látjuk, hogy ez a következő testekből illetve 'járművekből' áll:
- a durva-anyagi testből;
- az éter- vagy élettestből, amely az anyagi testet működteti;
- a vágytestből vagy asztráltestből, amely a vágyat, az érzést, a kívánságot teszi lehetővé; és végül
- a mentáltestből, amellyel a gondolkodás történik.
E négy test úgy hatja át egymást, mint szivacsot a víz. Mindegyiküknek megvan a saját feladata és szerepe; ezek részleteire majd az ötödik előadásunkban térünk vissza.
Az ember halálakor e négy test kapcsolata megszakad. A durva-anyagi test és az étertest egy része felbomlik, másik része az asztrál- és mentáltesttel együtt bizonyos idő elteltével a túlvilágon illan el. A személyiségből végül pusztán elmúlt életének tapasztalatai maradnak meg. Az ok és okozat törvénye alapján ezek majd a mikrokozmosz következő megtestesülésében jutnak érvényre.
A négyszeres személyiség e rövid ismertetéséből kiderül a következő.
Mivel a túlvilágon az alantas önvaló finomabb testei is feloszlanak, így ezek nem szolgálhatnak a szellemi fejlődés alapjául. A halál egy természettörvényszerű folyamat, és sohasem tárhatja fel az örökkévalóságra nyíló kaput.
Ha az alantas én, a személyiség nem ismeri fel a mikrokozmosz újjászületésének lehetőségét, vagy szembeszegül ezzel, akkor a mikrokozmosznak új megtestesülést kell elszenvednie. Mert a mikrokozmosz csak a négyszeres személyiséggel tökéletesen együttműködve képes az isteni élettérrel megszakadt kapcsolatát újból helyreállítani.
A mikrokozmosz tökéletes újjászületése ugyanaz, mint az istenember feltámadása az isteni természetben. Ahhoz, hogy ez az újjászületési folyamat elkezdődjön, a négyszeres személyiségnek folyamatszerűen fel kell adnia önmagára-irányultságát, és rá kell bíznia magát a mikrokozmoszban kifejlődő új alakulásra.
Ezt az egyébként logikus folyamatot az teszi rendkívül nehézzé, hogy az ember egyidejűleg két hatalom befolyása alatt áll. A következőkben ezt tesszük vizsgálatunk tárgyává.
A mikrokozmoszban történt számtalan testetöltés tapasztalatainak eredményeképpen az emberben egyre világosabban kirajzolódik az igazság. Látja saját életének viszonylagos voltát, és keresni kezdi az őbenne megszólaló igazságot.
Sokan vannak, akik fogékonnyá válnak az igazságra, és keresnek. Persze sokan vannak azok is, akik beletörődnek a dolgok menetébe. Ezek szinte feladatuknak tekintik, hogy fenntartsák az ellentétek mozgatta dialektikus életet.
Mi is okozza tulajdonképpen, hogy az emberek ennyire különbözőek? Láthatóan miért oly nyugtalan az egyik, és a másik miért nem? A gnosztikus filozófia ezzel kapcsolatban az emberre ható kétféle befolyást különböztet meg.
Először is azokat a befolyásokat, amelyek az illúziókat és az emberi önzést erősítik. Ezek egy ellentermészet fejlődési folyamataiból erednek, az Isten-természeten kívüli fejlemények következményei.
Ebben az ellentermészetben, eonok során át hatalmas erőalakulatok képződtek. A gnosztikusok archonoknak nevezik őket. Olyan erőösszpontosulásokról van szó, amelyek befolyásuk alatt tartják a világot és az emberiséget.
A Nag Hammadiban talált Fülöp-evangéliumban ez olvasható:
Archonok akarták félrevezetni az embert, mert látták, hogy az Egyedül-Jóval rokonságban van. Kölcsönvették az Egyedül-Jónak a nevét, és a Nem-Jónak adták, hogy az ember - így félrevezetve - megmaradjon a Nem-Jó mellett.
Másodszor, megkülönböztetjük a világosságból, az Egyetemes Szerzetláncból, a bukott mikrokozmoszért fáradozó Krisztus-szerzetből kiinduló befolyásokat.
A megtévesztés hatalmai azoknak az emberi próbálkozásoknak az eredményeképpen jönnek létre, hogy az ember Isten birodalmán kívül is fenn tudja magát tartani. Mindig is arra törekszenek, hogy elfojtsák az ősemlékezést, a tökéletes élet utáni vágyat pedig más mederbe tereljék, és az önfenntartásra irányuló természet szolgálatába állítsák. Ezeknek az archonoknak a befolyására a vágyak, a gondolatok, érzések és tettek a dialektikus életre irányulnak.
Az archonok a bukás által keletkeztek, és hatalmukat csak az ember rovására tudják fenntartani, aki így a bukást tovább folytatja. E hatalmak számára életfontosságú, hogy befolyásuk tartós maradjon. Erre a mindenkiben mély nyomokat hagyó befolyásolásra az ötödik előadásban még visszatérünk.
A világosság ereje, a Gnózis sugárbősége sohasem az énhez fordul, hanem a szellemszikra-atomot hívja. Az isteni megmentési tervet kivitelező hatalom nem harcol az illúzió és a sötétség erői ellen. Tökéletes szeretetével szakadatlanul a bukott emberiséghez fordul, hogy az majd egyszer reagáljon rá.
A világosság tehát, mint mondtuk, kizárólag az emberi rendszerben található szellemszikra-atomhoz fordul. Újból és újból megkísérli ezt az elvet életre kelteni és tevékenységre serkenteni.
Ez a fénysugárzás mindenkit megérint, és mindenkinek válaszolnia kell rá, pozitívan vagy negatívan. A negatív reakció azt jelenti, hogy a hívást az ember még nem érti, nem fogta fel, és hajtóerejét önérvényesítésre használja.
Pozitív válasz esetén az ember megérti és megtapasztalja elválasztottságát az isteni világtól. A világossághoz fordul, és így a szellemszikra-atom ismét működni kezd. Majd elérkezik az a pillanat, amikor az ember tudatos kapcsolatba lép egy gnosztikus szellemi iskolával, és bekapcsolódik annak munkájába.
Egy szellemi iskola a világosság eszköze, a világosság gyújtópontja. Tevékenysége által mélyreható önismeret keletkezik, és az ember megtanulja megérteni és megtapasztalni a dialektikus természet valamennyi nézetét. A szellemi iskola által felszabadított erőben megkezdődik az újjászületés folyamata. A sötétség emberének, a föld emberének helyet kell készítenie ebben a folyamatban a fényember számára.
A János-evangélium a 12. részben így ír erről:
Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.
Angelus Silesius (német misztikus, aki 1624 és 1677 között élt) azt írta:
Szülessen bár Krisztus ezerszer Betlehemben, mégis elvesznél, ha benned nem.
Goethe a következő szavakkal fejezi ki a világosságért folytatott küzdelmét:
Sokáig küzdöttem, végül is engedtem; az óember meghal, s új támad fel bennem. Amíg ez itt nem hív, a halálból-élet, unalmas vendég vagy, s az éj egyre sötétebb.
Végül Jan van Rijckenborgh könyvéből, A modern Rózsakereszt elemi filozófiájából idézünk, annak 8. fejezetéből:
Mindazoknak a mikrokozmoszoknak, amelyek még nem vehettek részt az első feltámadás folyamatában, a reinkarnálás törvényénél kell maradniuk éppúgy, mint a másik szükségtörvénynél, a karma, az ok és okozat törvényénél, mely szerint „ki mint vet, úgy arat”.
Ez azt jelenti, hogy a következő személyiség élete logikusan-törvényszerűen csatlakozik ehhez az élethez. Amit az ember elkezdett, azt be is kell fejeznie; amit elszabadított, annak a következményeit is el kell fogadnia.
A létnek az itteni, új fázisa tehát azzal kezdődik, amivel az előző végződött. Senki sem kap túl nehéz feladatot, s a terheken kívül lehetőségeket és képességeket is hoz magával minden élet. Az ember ugyan hozzá van kötve a múlthoz, ugyanakkor azonban megmutatják neki a megszabadulás útját is. Mert ha a múlton nem is lehet változtatni, a karma törvénye nyitva hagyja a „jelen” helyes kihasználásának a lehetőségét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
