“Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön;
talán öregszel ilyen pillanatokban,
talán megértettél valamit,
elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől.
S mégis, a szomorúság megszépíti az életet.
Nem szükséges, hogy mesterséges világfájdalommal
mászkálj a földi tereken, lehorgasztott fővel,
az élet és minden tünemény reménytelen
mulandóságán elmélkedve, a tűnő örömök
fantomjai után koslatva. Először is,
az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak
igazi örömök. Emlékezzél csak… Aztán:
a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot,
s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is.
A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent,
mintha vándorlás közben csúcsra értél volna.
A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak
lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.
Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál,
dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas,
milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne
egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne
a világ szomorúság nélkül!”
Kati és Macsekok |